Mi a véleményetek az alábbi írásomról?

Ezt csak kedvtelésből az egyik átalvatlan éjszakámon írtam és a jelenlegi helyzetem ihlette, olvassátok szeretettel. :) A címe: Tőle

Talán találkozunk. Talán összejövünk megint pár óra menekülésre. Én menekülök a fájdalom elől, amit Ő okoz, Ő pedig menekül az unalom elől a rövid élvezetbe amit én biztosítok Neki.

Készülődök. Mindenben meg kell felelnem. A hajamra pakolást, az arcomra arcmaszkot teszek fel. A gondosan már egy héttel ezelőtt, csakis erre az alkalomra kiválasztott ruhám az ajtómon pihen felakasztva. Amíg szárad a hajam a törölköző-turbán alatt felkerül a sminkem is. Hajat szárítok, majd besütöm hullámosra, az jobban mutat, gondolom én. Felveszem a bugyim és a melltartóm, direkt a legszebb garnitúrát. A vállfáról is lekerül a ruha, méregetem magam a tükörben, azon mélázok melyik magassarkút vegyem fel. A tűsarok mellett döntök, a telitalpú szandálommal szemben. A táskám bepakolva, még egy utolsó pirosító-igazítás a tükörben, majd végre indulok...

Mint mindig, most is előbb érek oda. A szívem egy dubstep szám ritmusát veri a mellkasomban. Kuszán, szabálytalan ütemben. Remeg a kezem és izzad. Az elhaladó emberek észre sem veszik ezeket az apró tüneteket rajtam. Méginkább a lábamat és a dekoltázsomat. Megnéznek, odaszólnak, füttyentenek. Már megszoktam. Az órámra pillantok zavaromban, majd a telefonom után kutatok a táskámban. Lehalkítom. 3 perccel később felbukkan Ő...

Egy póló van rajta és egy szakadt farmer. Túlöltöztem. Bár ezt már sejtettem, mikor kiválasztottam a ruhát. Nem érdekel. Neki a legjobb formámat kell mutatnom, nem számít semmi.

A 2 üdvözlőpuszi után leülünk, beszégetünk, iszunk. A témák érdektelenek, a sörök langyosak. Meg akarom csókolni. Először finoman, közben az arcát simítva, majd durván, átölelve, ő szorosan magához szorít, miközben az egyik karja erősen tart hátulról, a másik pedig a hajamba túr. Ez az ideális csókjelenet köztünk, azt hiszem. Belső-színházam előadása, Vele a föszerepben nem tart szünetet egy percre sem, miközben az arca rezdüléseit figyelem amíg valami jelentéktelen dologról beszél.

Hamar elfogynak a témák és a vicces sztorik. Hirtelen eszembe jut még egy, gyorsan bedobom, nehogy a közénk telepedő csend állandóvá váljon. Majd megint rövid csend jön, beleiszok a sörömbe. Igazából nem is szeretem annyira sört, se az ízét, se a habot a tetején. Csak miatta iszom most is, és persze azért mert vodkát inni fényes nappal nem helyénvaló, nem társadalmilag elfogadott...talán. Nem is akarok újra lerészegedni, miközben Vele vagyok. Azt mégegyszer nem akarom. Egy kérdés hangzik el. A válaszom "Nem." Majd elmosolyodok, éppen csak egy kicsit, hogy jelezzem ezzel is, hogy "Minden a legeslegnagyobb rendben (bár ha ellenkezőleg is lenne akkor se mondanám el Neked)!" Nem volt minden rendben. Közel sem. Minden maga volt a káosz. Egy éve ilyenkor még minden más volt, minden a legnagyobb rendben volt velem. Azóta minden megváltozott, bennem is és a külvilágban is. Még nem döntöttem el, hogy bánom-e mindezt. Csak azt tudom, hogy ami most van, az fejetlenség, összeomlás, de még mindig van valami csodálatos ebben az állapotban. Megvan ennek is saját szépsége, a keserű mellékíze mellett. Valami ami egyszerre adagol túl, mint egy rossz drogos, mikor Vele vagyok, és egyszerre mintha a húsomat tépné le a csontomról...

A kérdés így hangzott: "Nem bántad meg?"

De hogy mondhatnám neki, hogy megbántam, mikor csupán annyi történt, hogy Ő elvette tőlem azt ami éppen kellett Neki belőlem, én pedig kétségbeesetten megkaparintottam az egyetlen dolgot, amit adhat nekem. Csak azért, hogy legyen valamim...Tőle.