Írnátok véleményt a regényem elejéről? 12/L

Két fajta ember létezik: aki jó író és aki azt hiszi magáról, hogy jó író. Én a második csoportba tartozom, így felvoltam háborodva, mikor a könyvkiadó visszautasította a kérelmemet, hogy adják ki az első regényemet. Mivel elég dühös voltam, hirtelen felindulásból elmentem egy író barátomhoz kikérni a véleményét. Odaadtam neki a kéziratot ő pedig bele-bele olvasott, végül így szólt:

- Ez elég jó Gabi, de….

Mivel jól ismertem az öreg Karcsi bácsit tudtam, hogyha azt mondja, hogy ,,de”, az nem jelenthet mást, mint, hogy hosszú szónoklatba kezd. Gyanúm be is igazolódott, így kényelmesen elhelyezkedtem a fotelbe és érdeklődve hallgattam barátom.

- …. Szóval a legnagyobb probléma az, hogy még nem tapasztaltál eleget az életben egy könyv megírásához. –fejezte be mondandóját.

- Szóval azt mondod, hogy tapaszaljak?- érdeklődtem.

- Pontosan. Ismerj meg új helyeket, embereket, ételeket.

- Azt hiszem értelek…- gondolkodtam.

- Akkor jó. Most, hogy ezt megbeszéltük, nem kérsz egy kis teát? –kérdezte mosolyogva és felállt a kanapéról.

- Nem köszönöm! Találkozom van egy régi barátommal. –feleltem és felvettem a kabátom.

- Ó, talán én is ismerem?

- Meglehet –morfondíroztam- egy volt osztálytársamról van szó. A neve Tomi.

- Csak nem Nyári Tamásról van szó?- kérdezte lelkesen.

- De igen, róla. Honnan ismered?

- A nővérét ismerem.

- Hát jó. Most indulnom kell. Majd látjuk egymást!- mondtam és kiléptem az ajtón.

Az őszi szél erősen fújt, leveleket és szemetet hordozott magával. Az égbolt felhős volt, a Nap egy-egy sugara alkalmakként kikandikált mögülük. Gyors léptekkel haladtam a sarkon lévő kávézó felé, miközben hajamat igazgattam. Már majdnem ott voltam, mikor valaki megérintette a vállam. Megfordultam és ijedten konstatáltam, hogy egy hajléktalan áll mögöttem.

- Kérem adjon egy kis pénzt ételre!- kérlelt rekedtesen hangon.

- Most nem érek rá!- válaszoltam mogorván és még gyorsabban mentem a kávézó felé.

- Hölgyem! Kérem!- folytatta a könyörgést és a vállamnál fogva visszarántott.

- Hagyjon békén!- kiáltottam rá és a fogadó felé futottam.

Viszont a férfi nem tágított és utánam futott. Végre elértem a célpontomhoz és gyorsan benyitottam.

- Segítség! Ez a férfi nem hagy békén!- szóltam hangosan az egyik dolgozónak. Ő pedig kiment az ajtón és elküldte a férfit.

Fáradtan sétáltam egy box felé, amiben egy magas, erős testalkatú, férfi ült. Barna haja a válláig ért, sötétzöld szemei engem figyeltek.

- Tomi! De örülök, hogy látlak!- örvendeztem.

- Én annál is jobban! De mondd csak, Te mindig bajba keveredsz?

- Ha a hajléktalanra gondolsz, akkor ez volt az első eset. –mosolyogtam.

Ezután hosszasan beszélgettünk, én érdeklődtem az iskolájáról, ő a könyvemről. Én panaszkodtam a kiadóról, ő panaszkodott a tanárokról. Én nevettem rajta, ő nevetett rajtam. Aztán, mikor újra komolyra fordult a beszélgetés, olyat mondtam, amin barátom igencsak meglepődött.

- Hogy Londonba költözöl?- kérdezte meglehetősen hangosan.

- Igen.

- Tényleg?

- Igen.

- Nem viccelsz?

- Nem.

- Mégis miért?- érdeklődött Tomi és beleivott a kávéjába.

- Tapasztalni. – válaszoltam higgadtan.

- Aha. Tulajdonképpen megértelek. Én is szívesen utazgatnék, tapasztalnék. Viszont nekem iskolába kell járnom.

- Nekem pedig, az új tudás, jól jönne az íráshoz.

Csevegtünk még a repülőkről, utazásokról és városokról, egészen míg be nem sötétedett. Akkor azonban felálltam és elköszöntem Tomitól, mert még volt egy fontos elintéznivalóm. Be kellett mennem a kórházba.