Véleményt szeretnék kérni ehhez az irományhoz, könyvíráshoz?

A szobában csend volt, délidőre járt és a nap csak úgy ragyogott. Nem volt meleg, mert még csak most kezdődött a tavasz, még csípett a szél. Bár ő ezt nem érezte, mert az ágyán ült, az erőtlen fiú. Feküdt az ágyán és megint ábrándozott olyan dolgokról, amelyek sosem lehetnek az övé. Szeretett gondolkodni, elbújni a világ elől a káprázatok világába, ahol olyan bátor volt egy vitéz, aki 10 emberrel is elbír. Néha azonban a borongós napokon a gondolatai ellene fordultak és sötétséget vetettek rá, úgy érezte mintha megőrült volna és alig kapott levegőt. Mintha egy hurrikán tombolt volna elméjében szétzúzva az ott épített kesze-kusza városát, amelyeknek a gerendái a vágyai voltak. A kastélyt viszont nem engedte, olyan erővel védte saját házát, amit még egy rozsomák is megirigyelt volna. Kiáltásokkal akarta csitítania vihart, amely egyre nagyobbá vált és villámokat szórt. A gondolatai megint saját maga ellen fordultak és megzavarodva tébolyogtak a fejében, ahol a vihar mind felszippantotta őket ezzel erősítve magát. Az utolsó pillanatig kitartott a vára mellett, amelyet oly sok idő alatt épített és irányított. Az országát letarolták, a várától megfosztották, de saját magát nem engedte. Farkasszemet nézett a viharral majd elindult felé rohanva, úgy ahogy csak bír. A környezet folyamatosan változott, néhol a régi birodalom pompája fénylett fel, hogy egy perc múlva elfakuljon és csak törmelék maradjon belőle. Sivatagok jelentek meg, amelyekben csak vörös homok van, olyan erdők amelyekben a fák hatalmasabbak voltak az ő tornyainál, olyan tenger amely nem kék hanem zöldben pompázott és rajta egy hajó, amelyen a matrózok víg táncot jártak és ünnepeltek. De őt nem zavarta ez, csak rohant a vihar felé és közben hatalmasakat ordított, hátha megfutamodik mégiscsak. De nem így volt a viharnak esze ágába sem volt visszafordulni vagy elfutni előle, olyan sebesen indult meg felé, hogy a fiú megtorpant egy pillanatra. Kaján mosoly futott végig az arcán és eltökélte, hogy ma győzni fog. Eszeveszett sebességgel rohant, amellyel ember nem képes de mégis lassúnak tűnt a vihar mellett. Már csak pár száz méter választotta el őket, amikor a fiú előrántotta hatalmas kardját. A penge nagyobb volt nála és sokkal nehezebb is, de ő úgy tudta forgatni, mint ahogy más egy fapálcával hadonászik. Lábai remegtek a fájdalomtól és eléggé kimerült volt, de összeszedte minden erejét és elrugaszkodott a talajtól, a haját hátrasimította a vihar erős szele, de ő úgy suhant a szélben mintha az hátulról tolná. A kardját két kézre fogta és hatalmas csapásra készült. Összeütköztek, a vihar letépte páncéljait a fiúról, az még is tüzes elszántsággal a szemében kaszabolta a semmit, amely apránként elvágta mindenét. Vér ömlött a fiú homlokából ezzel megvakítva őt. Kardja csak úgy suhogott a levegőben, amely halálos ellensége volt, ellene fordult, egykor ő birtokolta ám elárulta most és a düh, amelyet az árulásért érzett melegítette testét. Ahogy egyre beljebb furakodott a vihar belsejébe, egyre csendesebb lett és a levegő már nem vágott. Gyalogolhatott vagy 5 percet, mire a levegőt valamilyen különleges illat járta át. A fiú összerezzent a gyönyörtől, ilyen jó dolgot még sosem érzett az orrával, reszketett tőle. A levegő simogatni kezdte, begyógyította a sebeit. Egy fehér, tiszta fényt pillantott meg a szürkeségben, ami úgy ragyogott mint egy csillag az égen, ami bármikor hozzászólhatna. Elkezdett rohanni, majd mikor közel ért egy ajtót látott, amelyen egy égkő ragyogott. Valamilyen különös, de gyönyörű énekszót hallt bentről, ami megbabonázta. Benyitott és akkor meglátta. Ott volt a lány, akit szeretett, egy fehér ágyon ült. A szobában semmi nem volt az ágyon kívül, mégis olyan barátságosnak tűnt. Innen jött az illat, amelyet érzett ami megbabonázta és nem engedte el.

- Te mit keresel itt? Hogyan jutottál be ide? - kérdezte meglepetten a fiú, kissé remegő hangon

A lány nem válaszolt csak dalolt tovább, rá sem nézett mindvégig a padlót bámulta kék szemével. A fiú odament hozzá és gyengéden megérintette a vállát, majd megpróbálta elővenni a bátor hangját és megkérdezte.

-Itt vagy? Hallasz engem? Kérlek válaszolj. - hiába próbálta minden erejét beleadni ebbe a néhány szóba, hangja állandóan megbicsaklott.

Ki kell jutnunk innen, itt nem biztonságos, kérlek gyere velem. - mondta most már határozottabban.

A lány felemelte a fejét és rászegezte a tekintetét a fiúra. A szemei, most nem ragyogtak, nem mosolyogtak látszott benne a felvillanó harag. A két jégszem hamarosan könnyezni kezdett, de nem könnyek jöttek ki belőle, hanem vér. A fiúnak nem volt ideje semmit tenni, felébredt.

Ez az első ilyen próbálkozásom, tudom hogy nem tettem bekezdéseket, meg párbeszéd sincs sok benne, de fejlődni akarok. Építő jellegű kritikákat kérek. Ja és itt van hogy mit terveztem az irományomban.

A történet napjainkban játszódik.Miután a srác felébredt, éli a szokásos életét, suliba megy stb. A lány aki tetszik neki, nem meri megszólítani mivel erőtlen és a gondolataiba bújik. Az egyik nap elmegy a könyvtárba és talál egy furcsa könyvet, amelyet ott helyben elkezd olvasni. Amikor hazafelé tart, egy buszbalesetet szenved. A lány is a buszon van és pont mellette ül, de a balesetkor kómába esik. A fiú segíteni, akar de nem tudja mit tegyen. Szomorúságát oltani akarja ezért elkezdi olvasni a könyvet, amit kivett. Hajnali 4-ig olvas majd álomba szenderül és megjelenik a könyv főszereplője, aki egy varázsló. Tudja, hogy mi történt, mert a könyv mágiával van felruházva és tud segíteni is neki. De ez veszélyes, mert a srác is kómába kerül, hogy segíthessen szerelmén. IOtt pedig rengeteg vesződség árán megmenti őt, vagy nem? Majd kiderül :P