Mit gondoltok az írásomról?

Néhány tanács:

1. Használj szövegszerkesztőt és kapcsold be a helyesírás-ellenőrzőt. Sokkal élvezhetőbb szöveget kapsz és a hibákkal nem riasztod el az olvasók egy részét.

2. Lapozz fel egy könyvet és számold meg, átlagosan hány oldal tesz ki egy fejezetet. Egy gépelt oldalnyi szöveg kevés. A fejezet célja, hogy tagolja a történetet, de nem oldalanként, hanem nagyobb, egybefüggő blokkonként, ahogy a történet megkívánja.

3. Nem látom nyomát, hogy próbálkoznál a környezet (vagy bármi más) leírásával. A világot, ahol a történeted játszódik és a szereplőket csak te látod, az olvasó nem. Ha nem írod le neki, akkor számára egy nagy üres szobában fog játszódni minden. Jobb esetben elképzel magának egy világot, de lehet, hogy ezzel rosszul jársz.

4. "És innentől bonyolódnak az események" - az jó, mert eddig a történeted egy sima Twilight-koppintásnak tűnik. Kell bele legalább egy csavar, mégpedig olyasmi, ami meggyőzi az olvasót már az elején, hogy nem csak csőrözés és sóhajtozás lesz vámpírfogakkal ellátva ;)

A mostani vámpírregények legnagyobb hibája az, hogy tele vannak logikai bukfencekkel. Át kell gondolnod dolgokat, mielőtt belevágsz egy ilyen sztoriba, hiszen ha nem teszed, az egész olyan "nem hiteles" lesz.

1) Hogy hogy nem vette észre a lány azt, hogy az anyja nem öregszik? Mármint 18 év alatt rengeteget változnak még a felnőttek is, lehetetlen, hogy egy kicsit sem gyanús, hogy a nőci húsz éve ugyanolyan...

2) Tizennyolc év alatt valószínűleg rengetegszer érintkeztek. Egyszer sem kérdezett rá a lány, hogy miért ilyen hideg az anyja? Egyáltalán nem kezdett el agyalni az okán?

3) A vámpírok nem nagyon esznek emberi táplálékot, a lány nem gyanakodott, miután rengeteg éven keresztül egyszer sem látta enni az anyját?

Ezer kérdés van, amire ha nem adod meg a történetbe passzoló választ, az egész olyan elkapkodott lesz, és átgondolatlan.

De a sztori egyébként jó, ha sikerül izgalmas csavarokat, érdekes karaktereket, és humort belevinni, akár ki is sülhet belőle valami :)

Kicsit kezdő vagyok, de én így fogalmaznám meg:

-Ani, kész a kávé!

Szemeim kinyíltak, s elém tárult szobám megszokott látványa. A bíbor függönyök az ablakból egy egészen kis fénysugárral kápráztatták el szememet, melynek ekkor ez nem esett jól. A plafonon lógó csilláron korallszerűen lebegtek alá a mesés üvegprizmák, amelyek ha kellett fényt adtak szemem világának, még a nap legsötétebb óráiban is. A villanykörtéket virágformák foglalták magukba, amelyek hol kékek, hol orgona lilák voltak, és kellemes érzést keltettek az emberben. A fűtőtest felett (amely fehér volt, s a téli éjjeleken is megbízhatóan nyújtott kellemes meleget) lógott egy kép. Az egész egy sötétebb, egyszerű keretben függött, és én voltam rajta a legjobb barátnőmmel, Emilivel. Az volt az első nyári táborunk együtt, a _______ tó partján, milyen jó is volt. A könyvespolc tetején egy hímzett, patyolat terítő terült el, a azon az átkozott óra, ami már vagy két hete leállt, de új elem még nem került bele, s azóta reggelente mindig megtéveszt engem...

Remek. Újra reggel van. Nyújtózkodtam egyet, majd átfutott az agyamon, vajon miért is érzem rosszul magam napok óta.

Miközben kócos fejjel ténferegtem lefelé a konyhába, megcsapott a frissen főzött kávé illata. Valahogyan most még ez sem tudott felébreszteni. Általában nem friss, csak dobozos, amit a szupermarketben veszünk, de most mintha újabb lett volna, mint szokott. Mint ambrózia csapta meg orromat, és maga volt a mámor, de én szendergésemből nem tudtam magamhoz térni.

-Mi a baj kicsim, csak nincs valami gond?-Kérdezte aggódó pillantások közepette Anya. Ránéztem.

Mindig elbűvöl. Bár már nem fiatal, úgy csillog a szeme, olyan a termete, a mozgása, mintha még mindig az ifjúkorát élné. Amikor mellettem áll, olybá tűnik, mintha a barátnőm lenne, nem pedig az édesanyám. Az ő haja hollófekete volt, és mindig rendbe szedett. Egy fehér, néhol foltokban átlátszó, divatos csat fogta össze ében fürtjeit, arcán félmosoly ült, ajkain egy halvány rúzs, de még az is jól mutatott rajta. A sminkkel nagyon csínján bánt, sosem tett fel sokat, csak annyit, amennyit kellett, de arca annak ellenére telt volt, sugározta a boldogságot, szemei -melyek kékek voltak, mint az óceán egy csendes, bűbájos napfelkeltén, s olyan szelídek is voltak- éppen engem figyeltek. Némi aggodalommal, de ugyanannyi reménnyel állapotom irányába.

-Semmi baj, anya.-Válaszoltam, és bár szörnyen fájt a fejem, megpróbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, sikertelenül. Anya mindig átlát rajtam.

-Nem festesz túl jól.-Mondta, miközben a homlokomra tette a kezét, ellenőrizve, hogy nincs-e lázam. Kisebb koromban nem gyakran ellenőrizte így, ezért is volt számomra szokatlan ez.

-Kösz a véleménnyilvánítást a jelenlegi állapotomról, de tényleg jól vagyok. Neked viszont biztosan van valami bajod, olyan hideg a kezed, akár a jég.-Hárítottam szelíden. Anya hirtelen elkapta a kezét.

-Csak hűvös van itt egy kicsit.- S egy mozdulattal feljebb tekerte a fűtést, látszólag csak pár fokkal. A konyhában egyébként sem volt túl jó a fűtőtest, de ez nem is zavart bennünket. Már sok ideje itt éltünk, és megszoktuk. A konyhát -amelyhez egy ívelt bejáraton vezetett az út- főként reggelente használtuk. Az étkező része felett (amelyet egy régi diófa asztal alkotott, csupán pár székkel, mert a készlet nagyobb része elveszett az évek alatt, rajta egy egyszerűbb, hétköznapi terítő foglalt helyet. Fehér volt, tiszta és vízálló, mégpedig a rajta lévő váza miatt) képek tárháza volt felállítva ( de ne túlozzunk, négy, talán öt darab volt az, azokon mind én, és Éva,((((vagy anyukád neve:)))))))))) mert persze ez volt az anyukám neve. Némelyen a régi faházban voltunk, valamelyen pedig itt. Ó a régi faház. Az erdő közepén volt, ............városban vagy faluban. vagy mezőségen (((((((((te döntesz)))))))))) A tölgyek magasztosan emelkedtek a többi lomb fölé, s elorozták a fény nagy részét, azok a hatalmas óriások, amelyek olykor árnyékot szolgáltattak, máskor az eső elől védtek... A ház falai tiszta fából készültek, amely sötétebb, gesztenyebarna színekben pompázott.

Mint állítottam, az asztal közepén egy váza állt, benne orgonával, kérdés sincs, frissel, anya korábban szedhette a kertben, (mi nem volt nagy, de annál termékenyebb) Hajában még csillogtak a harmatos esőcseppek, hiszen öt körül még szitált, és a szél is lágyan fújdogált át a házak között, mint egy kíváncsi tekintet, mindenhová benéz, s aztán visszatér. Mostanra már elállt. A nap is kivirult.

Anya még mindig ott állt.

Kérdőn néztem rá, majd nagyot kortyoltam a kávémből, remélve, hogy segít magamhoz térnem.

-Szerintem kellemes az idő.-Mondtam.

Anya rátekintett az órára, ( melynek mutatója rettentően ütötte a 7-es számot )s hirtelen kisietett a konyhából, majd hamarosan a táskámmal tért vissza. Nem volt különösebben márkás, sem pedig divatos, de mindig megbízható volt. Lilás volt, s öregebb válltáska.

-Teszek neked tízórait, te pedig addig öltözködj fel, mert el fogsz késni az iskolából.-Harsogta.

Megadóan indultam fel a szobámba készülődni. A lépcsőn át mentem, még mindig az álom érzetével szemeimben. Közben egész végig az járt az eszemben, hogy mennyire ugyanolyan lesz ez a nap, mint a többi. Ma sem úszom meg.

2. fejezet

Unottan dúdolgattam az autó rádiójából szóló ezeréves dallamot - Anya kedvenc zenéjét. A régi, élénken piros autóban mindig bent felejti a cédéjét/kazettáját, amelyet még a rövidebb utakra is magával hoz. Tulajdonképpen maga a kocsi is Anyáé, de bő két hete végre én is vezethetem. Ugyanis bő két hete én is kézhez kaptam a jogosítványomat. Nem tetszett a kép. Fekete volt, szürke és fehér. Én pedig sötétbarna hajú voltam, zöld szemekkel, sajnos ez nem látszott azon. Nem tudtam amikor készült, hogy mosolyogjak, vagy ne. Sosem tudtam, az iskolai fotózásoknál is mindig problémáztam, aztán anyuval összeszedtük az eddigi összes képet egy nap. Kiderült, hogy tíz-tizenegy évig egyfolytában szélesedett a mosolyom, nincs kérdés, egye boldogabb lehettem az évek alatt. Érdekes, hogy ennek hatása éppen ellenkezőleg érződött. Minél idősebbek leszünk, annál gondterheltebbek is. De annál inkább szeretnénk kevésbé annak tűnni.

Az órámra pillantottam, és meglepetten állapítottam meg, hogy mindössze 3 percem maradt beérni időben a suliba. Annak ellenére, hogy tudtam, lehetetlen küldetés ennyi idő alatt odaérni az iskolába, a gázpedálra tapostam. Láttam, ahogy minden elmosódik körülöttem. A fák, a bokrok, az út...Megijedtem. Amikor elindultam, az utca még éles képben függött előttem, a fák övezte zöld kertben nőttek a szomszéd rózsái -melyek olyanok voltak, mint egy-egy napfelkelte- továbbmenvén hasonlóan nőtt a növények sokasága. Többnyire virágok, csak a szembe szomszéd kertészkedett, ültetett zöldségeket, idősebb néni volt, csak a növényei maradtak neki, és gyönyörű macskája, fehér szőrével mint egy ártatlan bárány, olyan volt. Majd az utcakép homályosodott, minden egyre kevésbé volt látható, s engem elfogott a rémület...

Elengedtem a pedált, és éreztem, hogyan vesz vissza fokozatosan az autó sebessége, a látásom azonban nem akart tisztulni. Elmosódott, szabálytalan foltokat láttam mindenhol. El fogok ájulni.

Hirtelen, a távolban egy nagy, fekete pontot véltem felfedezni. Csak remélni tudtam, hogy nem az, aminek gondoltam. Nem találtam a fékpedált....

Felsikoltottam...

...