Odamennétek megkérdezni, hogy minden rendben van-e?

Én megkérdezném tudok-e segíteni.

Legrosszabb esetben elzavar.

Kedves utolsó kételkedő válaszoló!

Talán ha ott lettem volna és láttam volna az esetet biztos, hogy segítettem volna. De mivel nem vagyok szuperman így nem tudok ott lenni minden sajnálatos eseménynél. Viszont lenne több valós történetem is amit átéltem. Nem akartam konkrétan írni erről, de ez most megosztanám veletek.

A buszon ültem, mellém ült egy nálam jóval idősebb nő. észrevettem, hogy a könnyeivel küszködik. Elővettem egy zsebkendőt, átnyújtottam neki, ő elfogadta és elkezdtünk beszélgetni. Szinte azonnal " kitárulkozott" előttem.. Elmondta,hogy tumort állapítottak meg nála...és őt ez most teljesen letaglózta.. fogalma sincs mi lesz ez után.. van egy iskoláskorú gyermeke akit egyedül nevel, és ha ő meghal mi lesz vele? Iszonyatos helyzetben voltam mert nekem egy évvel előtte rákban halt meg az Anyukám és bizony a betegsége alatt egészen a haláláig mindvégig éreztem hogy a dédelgetett remény mint utolsó szalma száll hullik ki kezemből... Ilyen megtapasztalással hazugság volt az mondanom neki, hogy a reményt ne adja fel a rákból igen is ki lehet gyógyulni... Viszont akkor úgy éreztem, hogy ennek a nőnek ahogy más beteg embernek is a remény az ami erőt adhat... Az együtt utazásunk során az egész élettörténetét elmesélte... elmondta azt is hogy mennyire fél és elképzelni sem tudja mi fog ezután rá várni... sőt a legvégén a lehetséges haláláról is nyíltan beszélte, elmondta hová szeretné hogy szórják a hamvait.Egész végig csak ő beszélt, én max. kérdeztem. A buszról leszállva megköszönte, hogy meghallgattam, azt is mondta sokat jelentett ez most neki.

Nem ismertük egymást.. Bár egy városban éltünk.... Hallottam az orvosnál, hogy meghalt még 2007-ben...Az ismerősei beszélgettek egymással és akkor hallottam róla... állítólag a hamvait szétszórva kérte arra a helyre amit akkor nekem is megemlített....

Sokat szoktam rá is, ahogy más elhunytra is gondolni.... Ettől az esettől függetlenül úgy gondolom és arra tanítom gyerekemet is hogy az embert az teszi emberré, hogy kellő empátiával is rendelkezzék és ha tud , akár szavakkal vagy éppen tettekkel ott teremjen és felajánlja a segítségét. Ugyebár képtelenség mindenkin segíteni... De ha már egy embernek segíteni tudtam akkor nyugodtabb lesz lelkiismeretem.. mit sem hogy szótalanul, közömbösen elhaladok mellette... mert ha így cselekednék akkor életem végéig bennem bennem maradna a kétség: tehettem volna valamit, de még sem tettem.

1. válaszoló voltam

Írtam azt is, hogy nem biztos, hogy egyikőtök sem állna meg. Lehet, hogy pont te vagy az a valaki, aki mégis megállna. A kételkedésem oka egyszerűen pedig statisztikai alapokon nyugszik. Négyen válaszoltak, mindenki segített volna. Ezzel szemben tegnap pedig 4-5 ember segíthetett volna a nénikén, akik közvetlenül az ajtónál/lépcsőn álltak. Én az ajtótól hátrább álltam, jóhiszeműségem miatt azért nem ugrottam elsőre, mert naivan arra gondoltam, hogy szerencsétlent valaki majd csak felsegíti. De senki meg se moccant, csak nézték. Az arányok megegyeznek, a mindenki segít és senki sem segít van egymással szembe állítva. A kételkedésemnek alapot ad még az is, hogy az interneten azt mond mindenki, amit akar. Ezzel nem azt mondom, hogy amit írtál, az nem igaz!

Itt, ezeknél a kis hétköznapi történeteknél nem beszélni, hanem cselekedni kell, annak van értéke. De nekem sincs kőből a szívem, hiába vagyok piszkosul cinikus. Sok embernek segítettem már, és ismertem meg igen érdekes embereket, de igazából ezt senkinek nem hangoztattam, senkinek nem mondtam el, mert ha beszélnék róla, akkor a cselekedetem elveszti a varázsát, és önfényezéssé minősíti le magát. Nem várok érte dicséretet. Beszéljen csak róla az, akinek segítettem (ha elmeséli egyáltalán valakinek), mert csak ő tudja értékesebbé tenni a tettemet. Ő általa nem hal ki az emberbe vetett hit, nem általam, aki elmeséli, de jó tettet hajtottam végre.