Titeket nem ijeszt meg a terhesség, a szülés? Én nagyon viszolygok minden velejárójától

Ijesztő látni, hogy mennyi máshogy gondolkodó 20-30 körüli ember van, nekem meg már vagy 5 éve ketyeg a biológiai órám, hogy gyereket szeretnék, pedig 16-18 évesen még váltig állítottam, hogy én bizony soha, még férjhez menni sem. Aztán felnőttem. De sajnos az élet úgy alakult, hogy azóta sem adatott meg, hogy tervezgethessek ilyesmit. Szerintem nincs ennél csodálatosabb dolog a világon. Persze, fájdalommal meg kockázatokkal jár, de csak így van értelme az életnek. Egy nőt nem tehet teljessé csak a munka meg az éjjel-nappali hajsza a szépségért, anyaként helyt állni is egy kihívás.

Azoknak, akik váltig állítják, hogy nem szeretik a gyerekeket, ajánlom azt a gyakran hangoztatott mondást, hogy "Kétféle gyerek van: az enyém meg a másé."

24/N

Utolsó, de, tehet boldoggá nőt csak a karrier. Az, hogy te nem tudod elképzelni, még létezik ilyen, ismerek is.

Persze ettől függetlenül én majd szeretnék gyereket, de nagyon félek tőle.

Szerintem a terhesség horror. Ott van, hogy mivan ha beteg lesz a baba, ronda leszel, kövér, deformált, fáj, hisztizel, hormonok, szülsz, ami pokoli, és undorító, teljesen mindegy, hogy kozmetikázzák a család propaganda szövegek, a terhesség és a szülés szerintem baromira bizarr és undorító. Tök rondák a terhes nők, fogalmam sincs, hogy képes ezt bárki szépnek látni - bár irigylem érte - és azt is erősen kéltem, hogy van olyan pasi, aki majd őszintén kitart mellettem, és nem akar félredugni ebben a hosszú periódusban.

Ami elég lehangoló és jah, ijesztő is.

Sokkal egyszerűbb lenne ha a gólya hozná... -.- Csak úgy készen egy gyerek és kész. :D

Én nem a testi fájdalomtól / változástól félek

Viktor országba nem szülök még 1 éhezőt

Én valahogy sose féltem a szüléstől, bár az tényleg kicsit bizarr elsőre, hogy egy ember fejlődik egy másik ember testén belül, de hát amióta világ a világ, azóta ez történik :) A fájdalomtól sem féltem sosem, pedig lehet, hogy egy kicsit nem ártott volna, mert amikor már tényleg ott voltam, hogy megszületik a babám, akkor igencsak elcsodálkoztam, hogy azért ez tényleg fáj :) De azért szó sincs kibírhatatlan fájdalomról, ha az lenne, nem születne sok nőnek második, harmadik gyereke.

A másik, hogy talán én vagyok túl optimista, de nekem az egész terhességem alatt (előtte meg pláne nem) meg sem fordult a fejemben, hogy betegen születhet a gyerekem, egyszerűen eszembe sem jutott ilyen, és nem is lett semmi baja, szép, okos, egészséges. Pedig gyerekkorom óta sokszor látok fogyatékos gyerekeket, anyukám, apukám, nagynéném gyógypedagógus, szóval nálunk ez nem újdonság.

Szerintem sok nőnek pont az a baja, hogy túlparázza ezt az egészet, pedig azért a terhesség, szülés egy tök természetes dolog. Egyébként meg én hiszek valahol abban, hogy ha valaki állandóan azon aggódik, hogy nehogy ez meg az történjen, akkor bevonzza a bajt, ezért is nem szabad túlaggódni ezeket a dolgokat.

25/N

Szia!

Bár férfi vagyok nem bírom ki,hogy ne válaszoljak!

Ezt az egyet mindig irigyeltem a nőktől!Szerintem ennél közelebb ember nem kerülhet a természethez vagy ha úgy tetszik Istenhez!Gondolj bele,bár a férfi is részesül a teremtésből,mégis a nő az aki a saját testével táplálja gyermekét!

És sokan azt mondják,hogy nincsenek csodák!Szerintem ez a teremtés mirákuluma!

Legyetek boldogok!

29 éves koromig el sem tudtam képzelni hogy nekem gyerekem legyen, ugyanúgy viszolyogtam tőle mint amit itt sokan írtak.

30 után "megpattant" bennem valami, nem tudom az okát, de valahogy egyre inkább más szemmel néztem a babákat meg a terhes nőket.

34 évesen szültem, és eszembe nem jutott hogy egy "alien" van bennem, nekem speciel nagyon jó érzés volt. Ami a kórházat illeti, nem voltak illúzióim, tehát nem ért nagy csalódás, viszont sokkal könnyebben "éltem túl", mint amilyen sötétnek elképzeltem az egész folyamatot.

Szerintem erre vagy megérik lelkileg valaki, ( az életkor mindegy) vagy nem: egyik sem elítélendő dolog.

Én is a karrieremet adtam fel a babáért ( el sem tudtam képzelni előtte hogy ezt meg tudom tenni, mivel imádtam a munkámat), viszont őszintén mondom, hogy most már egyáltalán nem bánom, a gyerek számomra sokkal- sokkal fontosabb a karriernél.

Nekem egyáltalán nem volt furcsa, természetesnek hatott az egész folyamat. Egyedül az idegesített, hogy mindenki a pocakomat simogatta, az nagyon bunkó dolog volt az emberektől. A szülés fájdalmas, de nagyon szép élmény maradt bennem.

A játszótéren más gyerekek engem is idegesítenek, de a sajátod az egészen más tészta, belőled jött létre, benned növekedett, te tápláltad, te tanítod meg minden fontos dologra, te védelmezed, te vagy a felelős érte. Ő pedig meghálálja. Nem kell tőle félni. Gondolj csak bele: ha mindenki így gondolkozna, kihalt volna az emberiség. Teljesen normális dolog és szerintem idővel, ha már olyan kapcsolatod van és megfogalmazódik benned a vágy, hogy igenis jó lenne egy kisbaba, akkor mindennél fontosabb lesz, hogy ezt megvalósítsd.

És persze kockázatos, a mi családunkban is volt vetélés (anyukám elveszített 2 babát), szülés közbeni műhiba (6 hetesen meghalt az unokatestvérem vákuumozás miatt, sérült az agya), bölcsőhalál (nagymamám bátyja). Egy picit emiatt úgy éreztem 18 éves korom körül, hogy nem bírnék ki egy ilyen csapást. Anyaként is nagyon aggódó vagyok, de gondolom, kedves kérdező, a te anyukád is aggódik még érted és aggódni is fog, amíg csak él.

Én 100%, hogy nem fogok szülni, mert:

1. mozgásszervi problémáim vannak.

2. nagyon rossz a szemem

3. ezek miatt eleve császározni kéne, meg lehet, hogy ki sem tudnám hordani, féltem a saját és a gyerek egészségét is.

4. anyagiak.

5. amúgy sem vagyok családanya típus.

Ha egészséges lennék, akkor is lenne bennem félsz a szülés és a terhesség miatt.

Mindenki döntse el maga, vállal-e gyereket vagy sem, maximális felelősséggel. Ja, meg lelki felkészültséggel.

Ha valaki mégis szeretne gyereket, de szülni nem, még mindig ott van számára az örökbefogadás, mint alternatíva.