Utálom az embereket, utálom őket nézni, utálok közösségbe járni. Hogyan lehet ezen változtatni?

Utálom az embereket, ahogy képmutatóan viselkednek mindenütt, mosolyognak egymásra és megjátsszák magukat. Nem szeretek közösségbe járni, legyen az vendégség, idegenek vagy régi haverok. Mindig egyedül vagyok itthon, egyedül sétálok az utcán, nem találkozom és nem beszélgetek senkivel. Nem szeretem, hogyha bárki rám néz, olyankor elnézek másfelé vagy lesütöm a fejem, teljesen zavarban vagyok. Inkább nem beszélek semmit, minthogy azt mondjam, amit kellene. Családtagjaimmal sem beszélek semmit, ha hívnak telefonon, akkor a legszükségesebbeket válaszolom: "aha, oké, igen, nem, szia". Konkrétan egyszavas válaszokat mondok amikor csak lehet, hogy minél kevesebbet kelljen kommunikálni. Ideges vagyok, ha mással kell beszélnem, nem bírok a szemébe nézni, és furcsán viselkedek olyankor. Rettentően félek bármilyen társas kapcsolatot, kommunikációt megélni.

Teljesen tanácstalan vagyok, nincsenek céljaim, a suliban nem tanulok semmit, nem barátkozok, itthon sincs semmi olyan, amivel nyugodtan és boldogan eltölteném az időt. Üresnek érzem magam. Folyamatosan nihilista gondolataim vannak: semminek nincs értelme, az élet hiábavaló, a küzdés hiábavaló. Csak sodródok az "árral", és igazából nem is várok semmi jót vagy "megváltást".

Egyfolytában öngyilkossági gondolataim vannak, azt tervezgetem, hogy kinek és hogyan fogok utolsó üzeneteket hagyni, hogy a lehető legnagyobb hatást érjem el vele. Ennek ellenére tudom, hogy aki csak beszél róla, az valószínűleg nem meri megtenni. Ezért várok egy különösen rossz pillanatra, ami hátha a tettlegességig felerősíti bennem ezeket a gondolatokat.

Ugyanakkor mégis érzem, hogy jó lenne olyannak lenni, mint a többiek, barátkozni, szórakozni járni, röhögni, sétálni a parkban. Viszont félek minden idegentől, magamat kevésnek tartom hozzájuk képest, azt érzem, hogy át kell hágnom egy hatalmas akadályt, hogy az "elfogadásukat" megnyerjem. Ehhez az akadályhoz pedig nincs sem erőm, sem kitartásom, sem bátorságom. Csalódtam úgy általában az emberekben, kialakítottam magamban egy külön világot, amibe bezárkóztam, és senkit nem látok szívesen benne.

Azt mondják, hogy a legjobb barátok érdeklődése/nézetei hasonlóak, nos, én ilyen témákról szívesen beszélgetnék bárkivel, de érthető módon az átlag ember nem a nihilizmusról, filozófiáról és öngyilkosságról szeret beszélgetni. Akiket eddig ezekkel a témákkal traktáltam, mind közönyössé váltak velem szemben, kialakították a depressziós, magába forduló, magát sajnáltató ember képét, és ilyen barátot senki sem akar magának.

Egy alkalommal voltam pszichológusnál (de nem ezért, hanem egy másik ügy miatt), és a szakvéleményben fél oldalon keresztül csak ezeket a komplexusokat sorolja: introvertált attitűd, szorongás, félelem-élmények megélése, konfliktuskerülés, depresszív hangulat, önbizalomhiány, stb. Ez több, mint 2 éve volt, azóta úgy érzem, még rosszabb a helyzet. A vélemény szerint szakember segítségére van szükségem, de nem voltam senkinél, és félek is elmenni. Nem tartom megoldásnak, hogy egy vadidegennek mindent elmondjak, aki aztán jó pénzért okosakat mond cserébe.

(Köszönöm, ha valaki elolvasta! Olyan véleményére lennék kíváncsi, aki érez/érzett hasonlókat, és esetleg tud valami megoldást, hogy ki lehessen lépni a mókuskerékből.)