Hiszel abban, hogy az emberek képesek megfogni egymás kezét?

Én idén külföldön töltöttem a nyaramat, ahol ha nem is ennyire álomvilágszerűen, de teljesen megdöbbentem az embereken.

Annyi mosolyt kaptam az utcán férfiaktól és nőktől egyaránt, hogy először azt hittem valamim viccesen áll. Ha kijöttem egy boltból vásárlás nélkül, akkor is mosolygósan köszöntek el és kellemes napot kívántak. Nem olyan idegbetegek az emberek mint sokszor itthon. Felmertem emelni a fejemet, mertem az lenni aki vagyok, olyan ruhát hordani, ami valójában imádok, úgy viselni a hajamat, ahogy én szeretném, mert sosem kaptam egy rosszalló pillantást sem. Teljesen kivirultam, jókedvvel léptem utcára, szívesen mosolyogtam vissza én is az emberekre, ha kaptam egy dicséretet, bókot, akkor vigyorogva köszöntem meg és ez mindig úgy simogatta a lelkemet. :) Annyira vágyom arra, hogy itthon nálunk is ez legyen... erre mit veszek észre? Hazaértem, ma felhúztam a nem éppen mai divatnak megfelelő szoknyámat, amit imádok és amiben külföldön ugyanolyan "szépnek" láttak az emberek és ugyanúgy mosolyogtak rám... Hát itthon minden második ember (fiatal) furcsa pillantásokat vetett rám, éppenhogycsak meg nem kérdezték, hogy ezt a sz*rt meg honnan túrtam. Mindeközben magamban hangos segélykiáltások hangzottak el, hogy nem változhatok vissza olyanná amilyen voltam és a legkisebb mértékben sem szabad hogy vadidegenek befolyásoljanak...

Imádtam, hogy ha leesett valamim, rögtön ugrott valaki, vagy szólt a hátam mögül, hogy vigyázzak el ne hagyjam... imádtam hogy többnyire mindenki kedves volt és mosolygós. Ehhez képest most borzasztóan érzem magam és valami elfojtott vágyam, hogy egyszer végre ne az legyen a fontos itthon sem, hogy kin milyen ruha van, ki mit eszik, ki milyen színű, ki mit képvisel, csak az hogy emberként nézzünk a másikra és ha baj van, akkor ne egymás torkának essünk, hanem próbáljunk együtt, közösen tenni valamit. Gondolom ez egy darabig az én kis álomvilágom marad.

Én ezt nem feltétlenül gondolom így. A fiatalokba annyira beleégett ez a stílus, hogy nem tom ki lehetne-e valahogy "nevelni" egy egész nemzetet ebből.

Sajnos a külföldi tapasztalataim miatt igencsak gondolkodóba estem a kitelepülésen, mert egyszerűen elvarázsolt ez az egész, de nem szeretnék. Ez az én hazám! Megértem, hogy az embereknek ezer baja, de miért ezt kivetíteni a hétköznapokra? Miért kell fellökni a másikat, miért kell áttaposni az embertársainkon, miért kell folyamatosan csak fik*zni mindenkit és még sorolhatnám. Azt hiszem tipikusan az a nép vagyunk, akiknek a színes üvegcserép.....

Első vagyok.

Nem igazán tudom megmondani, hogy túllépnék-e ezen, DE: nem történelmi meg politikai és stb. okokból vagyok ilyen távolságtartó. Egyszerűen csak ilyen személyiség vagyok, kicsit nehezebben teremtek kapcsolatokat ismeretlen emberekkel.

0.04 vagyok, csak arra próbáltam rávilágítani, hogy szerintem hiába lenne itt egyszerre rengeteg munkahely, jó fizetések és stresszmentes élet, az emberekbe annyira beleivódott ez a stílus, hogy szerintem nem igen változna a helyzet. Minden felfogás kérdése. Kevés fizetéssel is lehet azt mondani, hogy majd valahogy lesz, de én akkor is boldog vagyok. Így is lehet mosolyogni. (én sem vagyok gazdag, nagyon nem még is boldognak érzem magam) Persze amikor ott van a stressz, hogy nemtudom este mit adok a gyerekeimnek enni, az gázosabb helyzet, de én úgy gondolom, hogy ez már nem csak ebből fakad.

Amikor hazaértem külföldről és meglátogattam szüleimet, megosztottam velük a kinti tapasztalataimat, mire elmondták, hogy igen, az ő utóbbi 100 évük nem úgy alakult, mint a miénk... Hozzátette azt is, hogy a magyar nép sosem volt egy "felengedett", boldog nép, amire ő emlékszik, ez érthető, de szerintem a következő 100 évben sem kell nagyon másra számítani jólét mellett sem, mert annyira bele van ez a távolságtartás ivódva mindenkibe hogy hihetetlen.

Én alapjáraton egy mosolygós, vidám személyiség vagyok, ha kimegyek az utcára mégsincs kedvem mosolyogni. Van egy olyan megfoghatatlan hangulat, ami lehúzza azt is, aki alapból nem ilyen. Igen, nekem is kicsit negatív a hozzáállásom. Én abban bízom hogy az én unokáim, dédiunokáim már nem ebben fognak felnőni. :)