Miért tudtak így megtörni? Miért utálnak?

Bocs, ha nem akarod az igazsagot hallani, akkor nem ilyen formaban kellett volna kiirni a kerdest, hanem annyit irni, hogy lelki tamaszra szorulsz! Gondolom, hogy nem azt akarod, hogy hazudjunk! Irhatunk jot, szepet rolad, de ez semmivel nem visz kozelebb onmagad megismeresehez, a problemaid megoldasahoz!

De! Hidd el! Ha nem igy irnal (ennyi felkialtojellel!), az emberek jobban oda figyelnenek rad! Teged nem idegesit, ha valaki igy ir?!

Őszintén szólva, én fel sem figyeltem a rengeteg felkijáltó jelre, szóval biztos bennem is van hiba! :) Megfogott amit írtál, ugyanis én is pontosan ugyanebben a cipőben járok. Tavaly ősszel viszonylag nagy családi probléma volt itthon, nem tudtam hova tenni, nem akartam róla még beszélni, teljesen össze voltam zavarodva. Volt hogy szinte bőgve mentem suliba, de soha egy szóval sem kérdezte meg a két elvileg legjobb barátnőm hogy mi bajom... mindig megkaptam, hogy az én életem milyen könnyű, a szüleim nem betegek, nem válnak, honnan is tudhatnám, hogy milyen a fájdalom?! Miután nálunk is volt probléma, és előjött ez a téma, egyszer nagyon kikeltem magamból, hogy kb fél éve arra sem kíváncsiak miért nem mosolyogtam már hónapok óta, még is honnan tudnák, hogy nálunk otthon mi a helyzet? Iszonyatosan elhidegültünk egymástól, de nyár közepe felé úgy döntöttünk összeülünk és megbeszéljük a problémát. Természetesen benne voltam, elmondtam nekik, miért is lett kicsit savanyúbb a képem jó ideje, elmondtam a problémámat úgyérzem elég kulturáltan. Erre az volt a válasz, hogy mindig csak lenéztem őket, nem hagytam érvényesülni őket, apró dolgokat hoztak fel, amit ha akkor mondanak, amikor történik megbeszélhettük volna, mert a legtöbb csak félreértésen alapult. Ehelyett csak gyűlt gyűlt és gyűlt, és aznap este a képembe lett vágva minden sérelem amit valaha is okoztam vagy nem okoztam. Annyira még sosem aláztak meg mint akkor... Mindig próbáltam 100%-osan mellettük állni, segíteni amiben csak tudok, sosem éreztem úgy hogy lekezelő lennék, vagy bármi, és pont olyan tulajdonságot hányt a szememre egyikőjük amilyen soha nem akartam lenni, és mindig is azon voltam, hogy ne váljon belőlem ilyen ember. Iszonyatosan megbántottak, én nem ilyen stílusban akartam megbeszélni a dolgokat. Azt hittem helyre lehet ezt még tenni, de nem. Ráadásul más haverok véleményét is belekeverték, ami még aljasabb húzás volt. Nincs problémám a kritikával, sőt szeretem ha minden megvan beszélve, akkor is ha esetleg az rámnézve negatív, de nem ilyen alpári, beolvasós stílusban! Azóta az egyik leányzóval (aki a szószóló volt) nem is beszéltem egy szót se. Kísérletet tettem mégegy beszélgetésre, de még csak végig sem hallgatott. Másikójukkal néhány havonta összefutunk, de már vele sem olyan a kapcsolatom. Egyszerűen megpróbáltam nem foglalkozni azzal az estével, és továbblépni, egyetem, új haverok, barátok... viszont akárhányszor eszembe jut iszonyatosan rosszul esett. Még csak reagálni sem tudtam a vádakra, annyira ledöbbentem, hogy köpni nyelni sem tudtam, amit így utólag már sajnálok. Én csak annyit tudok tanácsolni, hogy igyekezz elfoglalni magadat mással. Ez örökre egy sötét folt lesz, nekem sem könnyű, nagyon nem könnyű ezzel élni, hiszen 5 éves "barátság"-nak lett hipp hopp ilyen formában vége, viszont én úgyérzem, hogy nyilván nekik nincs szükségük rám, és ha így boldogabbak, akkor én is megpróbálok elboldogulni úgy, hogy elvagyok más emberekkel, kialakítok más baráti kapcsolatokat. Nekem nem is az önbizalmam tört meg, inkább csak egy lelki bizonytalanságot okozott bennem, hogy vajon mikor mondok megint rosszak, mikor olyan a viselkedésem, amivel ezt váltottam ki, stb. Mindenesetre igyekszem regenerálódni, és nem hagyni, hogy ez rányomja a pecsétjét az életemre, illetve a további kapcsolataimra. Másrészt, ha nincs, én szereznék egy kutyát a helyedben! :) A legjobb barát, és hallgató társ, foglalkozni kell vele, nevelgetni! Amellett hogy eltereli az ember figyelmét, az egyetlen olyan lény, aki képes megmosolyogtatni még akkor is ha nagyon fáj! :) Nekem rengeteget segít egy-egy rossz napomon, hogy ő van.

Az emberekhez már baromira nehezen közeledek bizalommal, de remélem idővel ez is javulni fog!

Szia!

Ahogy ezt így olvastam egyből magamra ismertem ebben az egész történetben , annyi különbséggel, h velem ugyanezt pontosan 3barátnőm csinálta 2hónappal ezelőtt , teljesen kivagyok mindjárt itt az érettségi és úgy érzem, h tök egyedül vagyok, ez így elég rossz... persze vannak barátaim , de a suliban így 4en voltunk nagy barátnők... aztán egyre jobban eltávolodtunk , a legjobb barátnőm akit annak hittem... azt mondta nekem, h nem hagyok neki teret, arra h legyen a többiekkel és , h túlsókat segít nekem tanulásban meg ilyenek ... én mindenben amiben tudtam segítettem neki, de érted mindenki abban segít amiben tud... most lehet azt mondani, h kihasználtam tanulás szempontjából...de szeritem onnantól, h a másik is segít nincs kihasználás... szóval érted... lényeg, h nekem is egy másik csaj miatt történt a dolog , aki mellesleg komolyan nagyon fura...vannak olyan dolgai , h csak úgy magától elkezd sírni ... szóval tényleg fura, és most így 3an vannak jóban nekem nem is köszönnek és mindenkit ellenem fordítanak akit tudnak és kibeszélnek összevissza... pedig semmi rosszat nem tettem nekik... szóval ha tanáccsal nem is tudok szolgálni, de megértéssel teljesen! és hidd el biztos , h jobbra fog fordulni minden és találunk igazi barátokat!:) mert akik megérdemlik azoknak úgyis lesz:) és lehet, h jobban jártunk... mert az csak időhúzás ha ilyen emberekkel vagyunk akik erre képesek , inkább legyek egyedül minthogy olyanokkal akik kibeszélnek... nem? Minden okkal történik , szóval ennek is megvan az oka :) és ne készülj ki...én sem fogok mert , ezért nem fogom tönkre tenni magam :)

Remélem azért segítettem :)

pusszii:)

10.41-es vagyok, örülök hogy örültél a hozzászólásomnak! :) Természetesen nekem is hiányoznak a barátnőim, az ominózus este után vagy egy hétig nem is igazán tudtam napirendre térni az események fölött, borzalmas lelki állapottal keltem és feküdtem le, főleg mivel a vádak nagy része olyan volt, amit nem éreztem jogosnak. Mindezt úgy sikerült megfogalmazni, hogy hatalmasat ütött. Általában olyan ember vagyok, akit nehéz ilyen durván megbántani, pláne úgy hogy kimutassam az érzéseimet, de ahogy ott ültem sokkban és csak hallgattam miket mondanak vagy gondolnak rólam, majdnem elsírtam magam. Talán ezért sem tudtam érdemben reagálni, csak néhány mondatban igyekeztem követni a témát. A két barátnőm közül az egyik, akit feljebb szószólóként emlegettem olyan mondatokat vágott a fejemhez, amikből egyértelműen kiderült hogy ő az 5-ből 1 évet sem tartott őszinte barátságnak közöttünk, és talán ez fájt leginkább. A másik csajszi nem volt ennyire durva, helyette is inkább a másik beszélt, viszont vele utána sikerült megbeszélnünk, hogy szerinte is kicsit erős volt, így vele viszonylag tűrhető a kapcsolatunk, de olyan amilyen volt már biztosan nem lesz soha. Amit te is mondtál... ez egy akkora seb számomra, ami egyrészt még nem gyógyult be, másrészt ha begyógyulna sem tudnék már olyan nyíltan és őszintén hozzáállni a barátsgáunkhoz, hogy megint olyan legyen mint régen. Sosem lenne olyan mint régen, és nem is akarom hogy olyan legyen, mert az az ember aki barátság címszó alatt csak a rosszat látja bennem, nem is érdemli meg hogy törődjek vele. Ismétlem lehet bennem rosszat látni, de akkor ne kelljen 5 évnek eltelnie mire a képembe meri mondani az illető, hogy miket is csináltam 5 éve, ráadásul olyan apróságok, hogy már a frász sem emlékszik rájuk.

Az ember önmagában bízhat legjobban! Próbáld visszaépíteni az önbizalmadat, és megmutatni, hogy igen is sokra fogod vinni az életben nélkülük is. Engem ez is éltet. Anno azt is megkaptam a szószólónktól, hogy én csak egy kis sz*ros fősulira megyek, míg ő Corvinusra. Persze nem így adta elő, de ez volt a lényege... minden erőmmel azon vagyok, hogy megmutassam, hogy igenis van értelme annak hogy idejöttem, és nem máshova! Hogy érek én is annyit, mint bárki más... Emeld fel a fejed, és próbálj boldogulni, előbb utóbb csak elgondolkodnak talán ők is!