Bűn az, ha mások kudarca élvezettel tölti el az embert?

Én szeretnék jó ember lenni. Ennek érdekében élek egy bizonyos bűntelen életformát. Tehát, úgy élek, hogy soha ne verjek át senkit, igyekszem senkinek sem ártani sem fizikális, sem mentális, sem anyagi síkon. Hibák persze be-becsúsznak, de a szándék mögöttük sosem ártó.

Viszont. Van egy dolog, amiben képtelen vagyok megváltozni. Ez pedig bizonyos idegenek irányába történő káröröm. Legutóbb például láttam, ahogy egy méregdrága BMW-vel valaki lekoccol egy villanyoszlopot tolatás közben. És boldogság fogott el, pedig nem is láttam, ki a sofőr, mert sötétített ablak mögött ült. Egyszerűen örültem az ő kárának, azzal a belső felkiáltással, hogy "na, ha volt pénz ilyen drága kocsira, akkor most lesz pénz szervizre is!" - És ezután hiába feddem meg magam, hogy nem ildomos a káröröm, belül akkor is örülök. Nem tudom elfojtani, hogy tudat alatt boldogít más kára. Lehet, hogy ha kiszállt volna a kocsiból egy szimpatikus ember, sajnálkozva, akkor megszűnt volna a káröröm, mert látom az embert, akinek végtérre is nem kívánok rosszat. De ez a látatlanság, a távolról történő gyűlölködés. Ezt valahogy nem tudom magamban megszüntetni.

Tehát, szerintetek csak az a rossz ember, aki rosszat tesz, vagy az is, aki más kárának tudat alatt örül?