A tanárok miért ítélik el azokat az embereket is akik tényleg betegség miatt hiányoznak sokat?

10-es vagyok, hozzátenném, hogy nyolcadikban volt egy gyerek, aki rossz társaságba keveredett. Hetekig lógott, a plázában császkálva látták tanítási időben, sokszor a szülei sem tudták, hogy hol, kivel van épp, nyilván igazolás se volt. Amikor úgy döntött, hogy nagy kegyesen visszamegy az iskolába, akkor nem szólt senki egy rossz szót se, mintha mi sem történt volna.

Illetve, akiknek gipszbe került valamilyen végtagjuk, azokkal is nagyon nyájasak és megengedőek voltak. Nem volt baj, ha nem pótolták be a hiányzásukat, ha a dolgozataik nem úgy sikerültek, mert jaj, szegények megsérültek... Attól, hogy nem tudnak járni vagy valamelyik kezükbe ceruzát fogni még memorizálhatták volna az anyagot, a feladatok megoldásán tudtak volna gondolkodni. A koncentrációkészségük, a szellemi kapacitásuk nem sérült. Nem olyan, mint egy tüdőgyulladás, amikor 38-40 fokos lázzal az ágyban fetrengsz úgy, hogy azt se tudod, hol vagy. Nem olyan, mint amikor hánysz, napokig alig tudsz valamit a gyomrodban tartani vagy fejgörcsöd van.

11. válaszoló kapcsán jutott eszembe a saját történetem, ami picit kapcsolódik a kérdéshez.

Nagyon nagyon béna gyerek voltam, olyannyira, hogy egy évben kétszer!!!:D sikerült eltörni az ujjam tornaórán. (Kosaraztunk, én meg a mutató ujjammal “belenyúltam”)

Emiatt ugye így 2*6 hétig sínben volt az ujjam.

Órákon nagyon nagyon bénán tudtam írni, mivel egy kemény sín+ egy csomó kötszer tartotta. Kb úgy írtam, hogy rámarkoltam a ceruzára. Erre jött ofőm, és megkérdezte, hogy “ezt most muszáj így??????”

Meg egyszer magyar órára kellett írni valami fogalmazást, és nyilván nem tudtam gyöngybetűkkel írni, és a magyar tanárom óra előtt megszégyenített, hogy milyen undorító lapot adtam be.

Szóval ja, vannak érdekes dolgok.