A tanárok miért ítélik el azokat az embereket is akik tényleg betegség miatt hiányoznak sokat?

Nem tudom a kérdésre a választ, de teljesen átérzem a problémádat..

Nekem autoimmun betegségem van (most már 3 is) ami krónikus, gyógyíthatatlan, folyamatos fájdalommal jár, a terápiának is durva mellékhatásai vannak, egyfolytában orvosi vizsgálatokra kell miatta járni, de ránézésre senki se tudná megmondani, hogy mennyire beteg vagyok. Pont akkor kezdtem a gimit amikor az első betegségemet diagnosztizálták és nagyon vegyes volt a tanárok hozzáállása. Persze volt aki támogatott, megértő volt, sőt néhányuknál órán kívül is mehettem felelni ha nem volt elég jegyem a sok hiányzás miatt, de a többségre nagyon nem ez volt a jellemző. Legtöbben próbáltak úgy tenni mintha nem létezne a probléma (és emiatt majdnem évet kellett ismételnem), illetve olyan is akadt bőven aki szándékosan próbált kicseszni velem mert szerinte semmi bajom nincs. Hiába mentem hozzájuk fogadóórára szülőkkel, kórházi záróval együtt miután kiderült a betegség, egyszerűen képtelenek voltak felfogni, hogy bizony ennél a betegségnél előfordulhat, hogy kedden még semmi bajom, szerdán meg az ágyból se tudok egyedül kimászni.

Nem hinném, hogy tudok hasznos tanácsot adni. Ha nagyon gáz a helyzet, akkor az igazgatóhoz kell fordulni, ha ő sem segítőkész, akkor pedig iskolát kell váltani (csak ugye az se garancia semmire). Egyébként annyit tudsz tenni, hogy próbálod a beszólogatásukat figyelmen kívül hagyni és magadhoz képest a lehető legjobban teljesíteni. Nagyon sok kitartást kívánok neked és ha ki szeretnéd írni magadból ezeket a sérelmeket valakinek, aki tényleg átérzi a problémádat, akkor rám számíthatsz. Valószínűleg nem fogok tudni tanácsot adni, de nekem mindig segíteni szokott ha egy sorstárssal meg tudom osztani a gondolataimat.

#2: És ha az? A depresszió is egy betegség, amit komolyan kellene venni.

#3: Szerintem nem lehet egy kalap alá venni az akut és krónikus betegségeket. Azt sokkal jobban el tudják fogadni az emberek ha x ideig gipszben vagy, mint azt ha gyógyíthatatlan betegséged van, ami ráadásul napról napra hullámzik és külső szemlélőként semmit se látnak a fájdalmadból.

Én régen rákos voltam, és minden évben el szoktam menni kontrollokra. Biztos ami biztos. Ezekre nem egyszerre kapok időpontot, hanem néhány hetes csúszásokkal. Gimnázium utolsó évében biosz faktos voltam, ami pont úgy volt, hogy egyik hét elején, másik szerdán, harmadik pénteken… Valahogy mindig beleesett a bioszfaktba is a vizsgálatom. Hiába mutattam sokszor a biosz tanáromnak, hogy rendesen tanulok mellette, jegyzetelek, vittem az orvosi papírjaim.. nem akarta megérteni. Aztán amikor hiányoztam olyanokkal kezdte az órákat, hogy nem tudja hogy nekem miért jó hogy LÓGOK!, meg hogy lesz nekem érettségim stb..

Szóval igen. Valamiért néhány tanár nagyon nem akarja elfogadni, ha valaki okkal hiányzik. De nem értem, hogy ha ez igazolva van, akkor minek kipécézni diákokat.

Idősebb korosztályt oktatok, de mi ott segítjük őket ahol tudjuk, legalábbis egy bizonyos pontig. Sajnos nem egy tumoros diákunk is volt/van, nekem pont az a tapasz hogy ha folytatják a tanulmányaikat, akkor keresztre feszülnek hogy ne maradjanak le. :-(

Valószínűleg vannak, akik nem túl empatikusak, vagy épp buták és nem is tudják miről van szó, illetve feltételezik hogy a diák visszaél a helyzettel. Sajnos nekem is volt tapasztalatom ezzel, hogy orvosi papírokkal igazolt, súlyos krónikus betegséggel küzdő diák lazán használta a betegsége miatti előzékenységet, pl vizsgaszituációban. Nehéz helyzet, mert emiatt az indokolt távollétek vagy helyzetek elszenvedőit nem bélyegezhetem meg, de nyilván nehéz megszavazni a bizalmat. Nálam az a stratégia, hogy ameddig teljesít, addig laza és előzékeny vagyok, ha nem, akkor próbálok kereteket tartani. Ha egyértelműen visszaél a helyzettel, akkor figyelmen kívül hagyom. Szerencsére a többség iparkodik és nem kell semmit se kétségbe vonni.

Saját tapasztalat:

Engem azért utáltak, mert én voltam minden évben a legjobb tanuló az osztályban úgy is, hogy egy-két órákkal átcsúsztam a maximálisan hiányozható limiten is.

Hibátlan dolgozataim voltak, - a hiányzás utáni első nap pótoltam az összes hiányzásom idejére eső dolgozatot, volt, hogy egy tanóra alatt kettőt megírtam - elkészítettem minden gyűjtőmunkát és szorgalmi feladatot, soha nem hiányzott házi feladatom, amikor bent voltam, akkor az órákon aktív voltam, és jól teljesítettem, a magatartásom mindig kifogástalan volt. Amit egyszer elmondtak, azt megértettem és megjegyeztem.

Mégis állandóan cseszegettek. Sosem volt elég jó nekik, amit csináltam. Mindig irreálisan magasra tették a lécet ahhoz képest, amit mindenki mástól vártak el. A szóbeli felelések alatt sokszor kérdeztek olyanokat, amik se a tankönyvben nem szerepeltek, se az elhozott órai feladatokban nem voltak jelen. Olyan plusz feladatokat adtak, amikről utólag elmondták, hogy biztosak voltak benne, hogy egy korombeli gyerek nem fogja tudni megcsinálni. Volt amire mondták, hogy talán ők se tudták volna megcsinálni, dicséret helyett csak csodálkozás volt. Mintha még bosszantotta volna őket, amiért hiába viszik mindig messzebb a célvonalat, csak elkúszok odáig. Mindig kaptam az ívet, amiért nem járok versenyekre, nem vagyok napközis és nem vagyok elég aktív tagja a "közösségnek". Az osztályfőnök azért is beszólogatott, hogy olyan jó lenne már magatartásért ötös helyett egy négyest adni vagy egy kettest. Azért is hegyi beszédet kaptam, mert a kompetenciamérésen túl hamar végeztem.

Hetedikben a kompetenciamérésre gyakorláskor a matek tanárt felbosszantotta az osztály, ezért egyik napról a másikra feladta az előző évi összes mintafeladatot, ami több, mint száz példa volt. Este tizenegyig fent voltam, mire elkészültem vele, és a másnapi másik hat órára való házi feladatokkal. Rajtam kívül nem csinálta meg az osztályban senki. A többi gyerek nem részesült semmilyen büntetésben, amiért hiányzott a házi feladatuk, - úgy tálalta előző nap, hogy akinek nem lesz kész, az piros, dupla egyest kap - én nem kaptam semmilyen jutalmat, a tanár meg csak értetlenül lapozgatta a megoldásokat és a levezetéseket, mintha én lennék a hülye, amiért megcsináltam.

Eléggé belém égett egy versmondásos eset is. Az a gyerek, aki minden toldalékot eltévesztett, összevissza habogott, hosszú időkre megállt a szavalás közben gondolkodni, és elsőre még a költő nevét is összekeverte egy másikéval, meg lett dicsérve és négyest kapott. Én szóról-szóra elmondtam, egyetlen tévesztés nélkül, aztán kioktatott a tanár, amiért "nem volt elég megkapó az előadásmód, egy színházban ezt is fontos szempontnak tartják". Nem művészsuli volt, csak egy sima általános iskola.

Az nem volt baj, hogy a másik 30 gyerek alsó hangon funkcionális analfabéta volt, hogy alap dolgokat nem tudtak, hogy hiányzott a házi feladatuk, a felszerelésük, hogy a dolgozatokra semmit se tanultak, mert sz.rtak bele az egészbe, hogy rongáltak, verekedtek és üvöltöztek.

Ha én nem 120%-ot nyújtottam valamiben csak 110-et, akkor szétszekáltak. De arra jó voltam, hogy amikor épp beteg voltam, akkor velem példálozzanak a többieknek, és ezzel azt az illúziót keltsék bennük, hogy én vagyok a kis kedvenc, akinek mindent lehet. Nem volt elég, hogy a tanárok kötekedtek velem, ellenem hangolták a többi gyereket is.

Úgyhogy egy ordas nagy hazugság, hogy nem ítélik el a betegeskedőket, és hogy ha mégis, akkor oka van, mert nem tud teljesíteni vagy viselkedni.