Hathat ilyen irányban, ilyen végzetesen az iskolai bántalmazás?

Nem klasszikus traumákra gondoltam. Ha valakit alvástréningeznek újszülöttként (külön szobában vagy rácsos ágyban altatják, “megtanítják egyedül aludni”), nem reagálnak a sírására “mert elkapatják”, nem akkor érintik, amikor szüksége van rá, nem akkor etetik, ha éhes, már óvodás korára ki fog alakulni az ezen a zsigeri élményen alapuló meggyőződése önmaga értéktelenségéről. Hiszen eddig a róla gondoskodó környezetétől folyamatosan jött az üzenet: nem érdekelsz, nem számítasz, értéktelen vagy, a szükségleteid elhanyagolhatók! Ez elementáris erővel rögzül egy csecsemőben, akire nem ösztönösen, hanem hülye elméletek szerint reagálnak, pl.háromóránként etetik, nem akkor ha éhes, nem érintik, nem érzi a számára biztonságot nyújtó testmeleget, az anyja illatát.

Ez evolúciós program, hiszen évszázezredeken át ha egy újszülött körül nem volt ott az anya, azt gyorsan megették. Így gyakorlatilag egy magára hagyott csecsemő sírásában nemcsak az éhség jelenik meg, vagy valamilyen romantikus vágy az anya testmelegére, de a halálfélelem is. Kimutatták már, hogy ugyanolyan stresszreakció ez, mint a tényleges fizikai fenyegetettségben átélt halálfélelem felnőtteknél.

Ha tehát nem reagálnak ezekre a felsírásokra a gondozók, annak valóban az egész életre kiható trauma a következménye. Amikor ujjong a szülő, hogy a baba “megtanult” magában elaludni, az azt jelenti, hogy sikerült benne rögzíteni az életét meghatározó értéktelenség érzését és azt az életérzést, hogy a világ számára egy fenyegető, veszélyes hely, ahol senkiben, semmiben nem bízhat.

Egyébként azt mondják, hogy aki a fent leírt módon tréningezi az újszülöttjét, az már önmaga is egy komolyan lelkisérült ember, mert ösztönösen nem ez lenne a reakció egy újszülött sírására, hogy hagyjuk úgy. Ilyet csak az csinál, akinek már valamilyen feldolgozatlan trauma írja felül a tiszta gondolkodását, empátiáját és ösztöneit.

Aztán 1-3 éves korban erre rátesz egy lapáttal már a sok családi minta is, meg a további gyereknevelési attitűdök. Pl.ha van egy önértékelési zavaros szülő és egy agresszív szülő, ahol az erőszaktól senki nem védi meg a gyereket, nem védi a határait, ott a gyerek sem fogja tudni, hol vannak az ő határai és hogyan kell azokat óvni.

Mire eljön az óvodáskor és olyan közegbe kerül a gyerek, ahol már előfordulhat közösségi bántalmazás: vérében van, hogyan váljon áldozattá! Persze ilyenkor is van szerepe a családnak, amikor hazamegy a gyerek azzal, hogy valaki ezt meg azt mondta rá, s ha ezt egyáltalán meghallgatja a szülő, nagy a különbség, hogy pl. 1) kigúnyolja, hogy mekkora anyámasszony katonája vagy, hogy ettől rosszul érzed magad, 2) ugyan már, nem kell ezzel foglalkozni - mondja, 3) sajnálom, hogy ez történt veled - mondja vagy 4) még ki is egészíti azzal, hogy gyere, játsszuk el, mi történt, most én leszek te és mondd nekem, amit neked mondtak, aztán cserélünk, s amikor elmondja neki a gyereke, akkor válaszol rá vmi frappánsat és begyakorolják, legközelebb hogyan reagálhat rá.

Szóval nem egy-egy klasszikus trauma tesz valakit áldozattá, hanem a környezetével való csecsemő- és kisgyerekkori komplex tapasztalatok. Az ilyen áldozat-típusúra fejlődő gyerekek lesznek aztán céltáblák, s maradnak is áldozatok azzal, hogy a problémát létrehozó környezetük továbbra sem képes ezekre építően reagálni. Nyilván felnőttkorban a konkrét bántalmazásokra fog emlékezni, nem az első életévekre.

Valamelyik kommentelő írta, hogy aki bántalmazott lesz, a családból hozza ezt. Én ezzel nem értek egyet.

Mi a helyzet akkor, ha a bántalmazó hozza a bántalmazást, a családi körülményei miatt?