Mardos a magány, az egyedüllét. Van értelme még küzdeni?

Harminckét éves férfi vagyok, átlagos kinézetű, pénzem épp csak annyi amiből szerényen, de kijövök. Nem vagyok a szavak embere, de a lelkem vágyik rá, hogy számítson egy másiknak. Évek óta magányosan élek, nem találom a közös hangot a “menő” munkatársakkal, nem iszom alkoholt, így nem is hívnak szórakozni. A régi barátok külföldön, megházasodva, gyerekkel… nagyon egyedül érzem magam, minden napom ugyanolyan, megeszem a párizsis szendvicsem este munka után, tévézek és - sokszor könnyekkel a szememben- odabújok a macskámhoz, az egyetlen lényhez akinek fontos vagyok. Próbálkoztam társkeresőkkel, eredménytelenül, a való életben pedig átnéznek rajtam a nők. Megkeseredett, fájdalmas, kilátástalan az életem, mihez kezdhetnék, hogy történjen valami? Van még remény, vagy hiába küzdeni?