Amióta elvetélt a feleségem mindig sír és nem akar semmit sem csinálni csak fekszik. Normális? Mibaja lehet?

Gyász reakció, depresszió. Türelem, megértés, szeret, és idő.

Sok-sok idő, rendbe fog jönni. :)

Mikor történt?

Egy ideig normális: elvesztett egy várt gyermeket és most gyászol. Ha hosszú hetek, hónapok után sem tud tovább lépni, akkor érdemes pszichológushoz vinni.

Elveszítette a kisbabáját, azt, akit egy anya már magzati korban az életénél is jobban tud szeretni.

Nem tudom, komolyan lehet-e venni a kérdésed, hiszen nem is értem, miért kérdezed, hogy mi baja. Hiszen egyértelmű: a feleséged gyászol, ez a legnagyobb fájdalom. Amikor egy nő gyermekre vágyik, és a pocakjában fejlődik az élet, a legnagyobb veszteség a magzat elvesztése a számára, ennél nagyobb veszteség már csak a már megszületett csodálatos gyermek elvesztése lehet.

Nagyon komoly veszteség, nagyon komoly trauma. Én belehalnék, ha elveszíteném a gyerekeimet, akik már 3 és 5 évesek. Amikor az első babámmal pár hetesen vérezni kezdtem, azt hittem, megnyílik alattam a föld. Reszkettem, nehogy elveszítsem. Mindent megtettem volna annak érdekében, hogy velünk maradhasson. Végül megmaradt, ő most az 5 éves nagyfiam.

Szval légy a feleséged mellett, ne várj el tőle semmit! Mit szeretnél csinálni vele? Miért baj, hogy csak fekszik? Gyászol.

Mikor veszítettétek el a babátokat?

4-es vagyok.

Akkor még nagyon friss a veszteség.

Kérdező, gondolj bele, ha mondjuk a hozzád legközelebb álló személyt elveszítenéd egyik napról a másikra. Mit éreznél? Egy hónap múlva már jobban lennél?

Nem kötözködni akarok, remélem, érzed az írásomban a jó szándékot. Inkább próbálok segíteni, hogy bele tudd élni magad a feleséged helyzetébe.

Én az apukámat veszítettem el tragikus hirtelenséggel. Azt hittem, belehalok (akkor még nem voltak gyerekeim, nem kellett senki előtt erősnek mutatnom magam). A halála után egy hónappal még mindig sehol nem voltam, állandóan merengtem, olyan zenéket hallgattam, amiről tudtam, hogy apukám szerette, fényképeket nézegettem, sokat sírtam, este álltam az ablakban, és a csillagokat néztem, mintha abban bíztam volna, hogy meglátom az arcát. Kegyetlen volt!

Novemberben halt meg, és a következő év tavaszán az első meleg tavaszi napsütésben elsírtam magam, mert eszembe jutott, hogy Ő már nem érezheti a tavaszi nap melegét. A gyász kegyetlen dolog. És nem szabad siettetni. Tart, ameddig tartania kell, aztán hirtelen képes a lélek meggyógyulni. Én is azon kaptam magam egyszer csak, hogy már könnyek nélkül tudok apukámra emlékezni. Aztán már beszélni is tudtam Róla. Most pedig már simán képes vagyok boldogsággal mesélni a gyerekeimnek, hogy milyen jó ember volt a nagyapjuk, akit Ők sajnos sosem ismerhettek meg.

Kérdező, egy gyermek elvesztése minden kínnál nagyobb!

Az apukám halála utáni év volt számomra a legnehezebb, amikor tudtam, hogy egy éve ilyenkor még vígan élte világát. Az egyik legrosszabb pillanatom a halála után pontosan egy évvel volt, amikor tudtam, hogy 3 óra 30 perckor leállt a szíve, 3 óra 29-kor dobbant utoljára.

A feleségednek lesznek még nagyon nehéz pillanatai. Most gyászol, vszleg a legkiüresedettebb állapotban jár most, amikor minden céltalan, az ágyból sincs értelme felkelni. Majd jön a következő fázis, olvass utána a gyászfolyamatnak, a gyász négy fázisának, nagyon tanulságos, segít empatikusan kezelni a feleséged állapotát.

Azt nem várhatod most el tőle, hogy járjon veled programokra. Majd néhány hét, esetleg hónap múlva megpróbálhatod kimozdítani a letargiából, ha még mindig benne lenne. Most viszont még korai lenne.

Téged is nagyon megviselt? Te hogyan dolgozod fel?