Mikor éreztétek a párotokon, hogy megérett az apaságra?

Ez a kapcsolat halott, csak a te illúzióid tartják életben.

Az bődületes marhaság, hogy egy évig nincs veszekedés. Nem a veszekedések megléte vagy hiánya jelenti egy kapcsolat minőségét, hanem a konfliktusok kezelése. Hogy egy veszekedés kompromisszummal, előrébb jutással záródik, vagy éket ver.

Ő elsősorban téged nem akar. Annyira azért nem rossz, hogy a szakítással járó kényelmetlenségeket felvállalja. Te időnként fellépsz igényekkel, ő lesöpri ezeket, aztán ezzel be is van fogva a szád fél-egy évre. Utána meg kell ismételni és újra nyugta van.

Áltathatod még magad, de fiatalabb nem leszel. Ha hét év után még eltereli a témát és kitér előle ilyen átlátszó kifogásokkal, a saját idődet vesztegeted. Megszokásból és az újtól való félelem ne tartson mellette, mert később még jobban fog fájni, amikor esetleg ő lépi meg azt, amit neked kellene most.

1# vagyok újra.

Mégsem olyan a párod, mint a férjem, mert ő sosem kételkedett abban, hogy velem akarja leélni az életét, és 2 hónap után meg is kérte a kezem (igaz, jó pár év múlva házasodtunk). Szóval nálunk a kapcsolattal nem volt baj, és tudtuk, hogy előbb utóbb lesz baba, csak ő mindig odázta a dolgot.

Te meg keress egy olyan embert, aki igazán a társad, és vele tervezz gyereket!

10-es vagyok. Az alapján amit írsz, a párod elvan, mint hal a vízben, vagy, mint a befőtt a polcon, stb...

Az a baj, hogy te ismered őt alaposabban, de lehet, hogy ő tényleg nem veled akarja leélni az életét.

Igazából sosem foglalkoztam azzal, hogy most ő megérett-e rá vagy sem.

Nálunk ez úgy történt, hogy hazaértem este munkából és várt a kanapén a nappaliban. Még le se vetkőztem, pakoltam, már egyből közölte, hogy gyereket szeretne!

Mondtam neki, hogy jó, mindjárt.. (hulla fáradt voltam), erre odajött hozzám és közölte, hogy ő szeretne egy családot, amit velem képzelt el és hogy gyerekeket szeretne. Na, ekkor tértem magamhoz, hogy mit is mond már mióta hazaértem.

Leültünk megbeszélni a dolgokat (anyagiak, lehetőségek, stb), egész este erről beszéltünk.

2 hónapnyi próbálkozás után összejött a lányunk. :)

Utólag elmondta nekem, hogy azért esett nekem ezzel, mert aznap délelőtt halt meg az egyik munkatársa (szívrohamban), aki friss házas volt és a feleségének semmi sem maradt "belőle". Ő pedig nem szerette volna, hogyha esetleg ilyen történik velünk, akkor teljesen "egyedül" maradjunk és a másikból ne maradjon ott egy kis "kapaszkodó".

Azóta már két "kapaszkodónk" van :]

Mi is több, mint 7 éve vagyunk együtt a férjemmel, 32 évesek vagyunk - régóta tudjuk, hogy együtt képzeljük a jövőt, de a gyerekvállalásról teljesen más elképzeléseink voltak. Ezt én is tudtam és ő is tudta a kapcsolatunk legeleje óta.

Ő tartott az apaságtól, félt, hogy milyen lemondással jár, félt, hogy jó apa lesz-e. Én szerettem volna gyereket. Rengeteget beszélgettünk róla, és most így 30 körül eljutottunk oda, hogy itt az a pont, ahol döntenünk kell, mindkettőnknek. Nekem arról dönteni, hogy ha szeretnék gyereket, le kell mondanom a kapcsolatunkról, neki arról, hogy ha nem szeretne gyereket, szintén le kell mondania a kapcsolatunkról.

A férjem arra jutott, hogy még ha ő talán még később érezné magát érettnek az apaságra, velem akkor is most van itt az ideje a dolognak (egyidősek vagyunk). És úgy érezte, hogy ha valaha gyereket szeretne, azt velem együtt akarja.

Az esküvő után első próbálkozásra összejött a baba - azóta alig várja, most készült el a kisággyal, jár velem ultrahangra, sokat beszélgetünk a dologról. Van benne egy kis félsz, de ez természetes, nyilván én is mindent jól akarok csinálni, és mindkettőnknek ez lesz az első gyerek :)

Szerintem a kulcs a folyamatos, nyílt beszélgetés. Ha ez nem megy (még ha néha veszekedés is a vége, ami nem baj), akkor nehéz lesz később csomó új konfliktussal megbirkózni. Remélem, sikerül átbeszélnetek mindent, és a legjobban alakulnak a dolgok!