Felelőtlenség egy szorongó embernek gyereket vállalnia?

szerintem igazad van !

a lényeg hogy a babára ne vetüljön ki ez, ha ez megoldható akkor tényleg van kiért küzdeni/ tovább lépni a szorongásokon....

miért vagy depressziós ha megkérdezhetem?

Anyukám is ilyen volt fiatal korában. Manapság már nem..mondjuk nincs is mi kiváltsa belőle, mert meló után egész nap a tévé meg a számítógép előtt ül.

Mikor kicsi voltam sokszor a fejemhez vágta, hogy bárcsak meg se születtem volna, sokat sírt, mindenért rám szólt...a gyerekkoromból - a tizenéves korszakomat leszámítva - nem sok szépre emlékszem, sőt.

Szerencsére felnőttként már el tudok vonatkoztatni ezektől , de sok gátlást le kellett győznöm magamban anyukám múltbéli viselkedése miatt. Remélem én nem leszek ilyen szülő majd.

24N

Én is szorongtam, sőt pánikbeteg is voltam, nem akartam egy terhességbe beleugrani, de az idő se vár rám. Hiába jártam terápiára, nem használt, nem egy szakembernél megfordultam. Igaz, hála égnek nem volt súlyos szintű a dolog, de az én életemet eléggé megkeserítette.

Egyszer csak azt mondtam, hogy nem érdekel lesz ami lesz, nem vagyok egyedül, számíthatok mások segítségére, és belevágtam. Terhességem alatt, olyan jól éreztem magam, (leszámítva a terhességi rosszulléteket), hogy konkrétan minden addigi bajom, szorongásom megszűnt, és végre nem magammal voltam elfoglalva meg a hülye gondolataimmal, hanem azzal, hogy a babának mindene meglegyen. Jól érztem magam a bőrömben, és ezt mások is észrevették, nem hiába mondják, hogy áldatlan állapot. A szülés után félelmeim sem igazolódtak be, mindent megoldottam, persze nem volt könnyű, de volt segítég.Úgyhogy kérdésedre válaszolván, nem felelőtlenség, és tény, ha van valakiért küzdeni akkor az a gyermeked. Sok sikert kívánok!

Én te vagyok. 5 éves korom óta nem nevelt senki. Anyám meghalt, apám alkoholista lett, anyai nagymamám a beteg anyját és a beteg férjét ápolta, apai pedig utált engem, nem kért belőlem.

Vagy az utcán voltam vagy "barátnőméknél" akik elvették az összes pénzem, de semmit nem kaptam cserébe. Így érzelmileg kicsit labilissá válltam, sokat szorongtam és rengeteget sírtam. Nagyon nehéz volt az első év, egyedül a lányommal bezárva. De túléltük. Egy kapaszkodó mindenesetre kell. Nekem 2 volt: ha aludt olvastam, rengeteget, hogy eltereljem a gondolataimat és sokat imádkoztam. Imádkoztam azért, hogy gyermekemnek a legjobb családi légkört tudjam nyújtani, hogy ő ne legyen olyan mint én.

Már 2 éves, jobban érzem magam, mint az első évben. De mégjobb lesz ha jövőre el megy oviba. De több gyermeket nem vállalnék. Imádom a gyermekem, de nem bírom mégegyszer végig csinálni a csecsemő kort.

Nem feltétlen.

Ha van egy megbízható párod aki a férjed lesz egy idő után, akkor biztos melletted lesz minden irányban hogy ne törjön ki belőled a depresszió, ha foglalkozni fog veled, meg munka után ő vigyáz majd a gyerekre és te akkor már tudsz pihenni akkor nem lehet bajod. Nővérem is depressziós volt, de a férje olyan szinten foglalkozott vele hogy nem jött ki rajta azóta a depresszió, van már egy 5 éves kislányuk. Boldogok a nővérem azóta nem volt depressziós, meg hasonló tünetei sem voltak amikor a kislánya megszületett. Nagyon jól nevelik, nagyon felelősségteljes, ő nagyon türelmetlen volt minden téren a nővérem, de a gyereknevelésbe nagyon türelmes, nagyon meglepődtünk mi ezen anyámékkal meg a húgom is csodálkozott ezen, de ez így van. Nagyon jó anya, sokan példát is vehetnének róla, akiknek az unokahúgomnál nyugodtabb gyerekük van, de mégsem bírnak velük.