Ti mit tennétek a helyemben? Hogyan mondanátok el? Bevállaljam?

Voltál már dokinál?Szeretnéd a babát?Remélem igen hisz nem ő tehet róla,hogy megfogat ez persze csak az én véleményem.

Szerintem a párodnak egy uh fotó jó lenne és után megbeszélni mi is lenne jó együtt meg elmondjátok a szüleidnek,hisz már nem vagy tini csak nem fognák fel olyan rettenetesen.Ez egy csodálatos dolog (anyaság) fogad szeretettel a picit.

anyukádnak mondd el, utána a párodnak és így tovább.... Tartsátok meg, ha van segítséged akkor nem lesz gond. ne ölesd meg szegényt.

2 kisfiú anyuja

Nagyon hasonló volt a helyzetem. 20 évesen, egyetemistaként váratlanul teherbeestem. Egyedül laktam és dolgoztam a suli mellett akkoriban. Én először a páromnak mondtam el, hogy amikor a szüleimhez megyek, már ne bizonytalankodva, döntésképtelenen osszam meg velük a hírt, hanem átgondoltan, a jövőt megtervezve. Nehogy csapdába ejtsenek az olyan kérdésekkel, hogy "és mégis hogy gondoltad felnevelni". Hiszen nem velük kell meghoznod a döntést, hanem a pároddal. Könnyebben fogadják majd a szülők, ha azt látják, átgondoltátok a dolgot.

Azt hittem apám őrjöngeni fog, anyám meg sírni. De legnagyobb meglepetésemre csak néhány aggodalmas nagy sóhaj hagyta el a szájukat, miközben biztosítottak róla, hogy mindenben segítenek.

A páromnak pedig rögtön a teszt utáni este mondtam el, nem leplezve a bizonytalanságomat is, és elviekben nyitva hagyva az abortusz kérdését (bár a szívem mélyén éreztem, hogy nem vetetném el.) Az első pillanatban nagyon örült. Két napig mindketten boldogok voltunk. Aztán kicsit bepánikoltam, hogy ez biztos jó lesz-e, és erre ő is. Azt mondta, talán jobb lenne elvetetni, nem érettünk meg rá, majd később, ha befejeztem az egyetemet. Az abortusz döntése felé közeledés viszont segített megbizonyosodnom arról, hogy képtelen volnék rá. Rettenetesen sírtam. Aztán leülepedtek az első sokk által felkavart érzések mindkettőnkben, azonnal összeköltöztünk, és onnantól szeretetben vártuk a babát. Ekkor mondtuk el a szülőknek is.

(A történethez hozzátartozik, hogy aztán a terhesség vége felé szétmentünk a párommal, aki még hétvégi apukának is csapnivaló, születése óta egyedül nevelem a gyermekem, bölcsibe ment két évesen, mikor lejárt a gyed, dolgoznom kellett, és az egyetemet csak 4 éves korára fejeztem be, de a szüleim kimondhatatlanul sokat támogatnak, és még ma, 25 éves fejjel is sokszor érzem úgy, hogy még mindig nem értem meg az anyaságra, de azért élvezem minden pillanatát, és minden nehézség ellenére azt kell hogy mondjam, életem legeslegjobb véletlenje volt ennek a gyermeknek a foganása, és életem legjobb döntése, hogy vállaltam őt.)