Hogyan beszéltétek/beszélitek rá az apukát az apás szülésre?

Én nem akartam mindenáron rábeszélni.

Tudom róla, hogy amúgy sem viseli könnyen a vért, mások szenvedésének látványát, akkor meg főleg nem, ha hozzá közel állóról van szó, és nagyon izgulós típus.

Kinek hiányzik - gondoltam -, hogy kidobja a kisrókát, vagy rosszul legyen, vagy egy életen át úgy emlékezzen erre az amúgy csodálatos napra, hogy ő mennyire kellemetlenül élte meg?

Megbeszéltük, hogy nekem jó érzés lenne magam mellett tudni őt, mert hátha jól esne egy korty víz, vagy egy kis biztatás, vagy hogy ő lehetne a hangom és akaratom az orvosok felé, ha én épp nem vagyok olyan állapotban hogy ki tudjak állni magamért. De azt is elmondtam, hogy ez nem elvárás, és nem lesz belőle sértődés. És tényleg így is gondoltam. Ő meg elmondta, hogy fél az egésztől : hogy rosszul lesz, meg hogy ha végignézi ezt az egészet, akkor lehet, h másképpen fog hozzám állni szexuálisan. Fél, hogy majd csak áll ott és nem tud mihez kezdeni, és az vacak érzés, h mindenki sürgölődik, nem akar kirekesztett lenni, ha mát ott van...

Végül erőt vett magán és a vajúdás alatt végig ott volt velem ami nagyon-nagyon jó volt, de aztán kizavarták, mikor az utolsó 2 percre (a kitolásra) átmásztam a szülőágyra. Akkor már nagyon vacakul nézett ki, jobb is, hogy kiment. Szerintem közel járt az ájuláshoz és én is olyan állapotban voltam már, hogy csak és kizárólag a magam kis világára figyeltem, az adott pillanatokra, érzésekre. Arra, hogy végre a magamhoz ölelhetem a babámat pillanatokon belül.

Egy rövid ölelés után elvitték a kislányunkat és nem is hozták vissza, mert inkubátorba került. De addigra a férjem is összeszedte magát és az őrzőben is végig velem maradt.

Szerintem nem érdemes erősködni. Örülj neki, ha bemegy veled, de ne vedd a szívedre, ha mégsem. És nehéz, de nem lehet elvárni, meg kikényszeríteni/kiügyeskedni, mert az mindenképp rossz.

De jó, hogy feltetted a kérdést! Nálunk is ez a helyzet, első babások vagyunk. Az én férjem sem akar bejönni velem, nem bírja elviselni a vér látványát, nem tehet róla. Ezért megegyeztünk abban, hogy amíg a vajúdás lesz, addig ott marad velem és ha már menni kell szülni, akkor nem jön. Így a "kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad". Mást meg rajta kívül nem szeretnék, h bejöjjön. Úgyhogy szerintem se erőltesd, ha nem akarja, nehogy aztán az legyen a vége, hogy megundorodjon tőled. Vannak olyanok, akik nem bírják. aztán még lehet meglepetés.... de készülj úgy, hogy nem lesz ott! Drukk :)

26 h pocis

Szia!

Én a sógornőmmel voltam szülni. A sógorom nem bírta a vért, így a végén én helyettesítettem. Kívülről elég nagy szenvedésnek tűnt, gondolom belülről is az. A lényeg, hogy én most babát várok, és nem is szeretném, hogy a férjem bejöjjön. Nem éreztem, hogy amikor én voltam bent, olyan sokat tudtam volna segíteni.. ez persze csak az én meglátásom, és mi ebben egyetértünk a férjemmel. Közösen egyezettek meg, hogy a végén mindenketten azt érezzétek, hogy így volt jó!

Ami nálunk bejött (elméletben, mert még nem szültünk). Az Uram sem akart bejönni, én nem erőltettem, de azért azt megbeszéltük, hogy ha lesz szülőszobalátogatás, eljön velem. Meg is történt és amikor a szülésznő mondta, hogy akár 6-12 órát is eltarthat mire megszületik a Bébi, közölte velem: "...Kiccivem, én annyit nem bírok ki nélkületek! Asszem bemegyek!...". Gondolhatjátok, majd kiugrottam a bőrömből! Persze csak annyit mondtam (higgadtan), hogy oké és ha úgy gondolja, kimegy. Szóval fontos amit írtak többen is: érezze, hogy van választási lehetősége!

A kismama klubban azt mondta a védőnő, hogy amelyik apuka a vajúdást végigcsinálja, a szülésnél már nem fog kimenni! :-)