Mit élt át testileg/lelkileg, akinek abortusza volt?

Mi terveztük a babát, 13 hónapot vártunk rá, azalatt csak hébe-hóba volt peteérésem, rengeteget sírtam, hogy ilyen alkalmatlan vagyok rá..., aztán egyszer csak megérkezett. 2 hónapot volt velünk, a 9. héten halt meg. :(

Testileg vissza lehet rázódni hamar, de lelkileg sosem. Vannak napok, akár hetek, amikor úgy érzi az ember, hogy jobb. Aztán felébred egy reggelen, és keresi a pocaklakót, érzi az ürességet, számol, hogy most mennyi idős lenne, most kellene érezni az első mozgásokat..., és folyamatosan kérem Őt, hogy küldje a kistestvért, mert beleőrülök, annyira fáj!! :( Hiába szeretnék nagy családot, úgy érzem, leragadt az életem, és nem tudok tovább menni...

Nekem 2 missed AB-om volt.

Az első elhalt trigemini, mola gyanús voltam, 1 hétig csak figyelgettek a kh-ban, nem mertek csinálni semmit. 1 hét szenvedés után megműtöttek, az igen tisztelt Főorvos Úr egy idegbeteg, bunkó,... volt (már bocsánat). Egy lamináriát kaptam középre, ami vajúdáshoz hasonló görcsöket csinált, este egy tüsszentéssel kiesett. Azt mondták, h nem baj, majd magamtól kitágulok. Másnap reggelig aludni nem tudtam, "csinos" kis fájásaim voltak, fájdalomcsillapítót nem adtak, mert "nincs a kórháznak pénze". Délelőtt 11 helyett du 1-kor kerültem a műtőbe, azt a 2 órát a műtő előtt töltöttem egyedül, rongyos kórházi hálóingben, a hideg műanyag széken ülve, stresszelve, fájdalmakkal. Mikor végre bekerültem már annyira fájt, h csak a fejemet forgattam nyögdécselve és potyogott a könnyem. Egy kedves szülésznő simogatta az arcom, majd közölte, h az altatóorvosra várnunk kell, mert mást ébreszt. Úgy vártam, mint a Messiást! Végre megjött, na meg a "kedves" főorvos is, aki azzal nyitotta a műtétet, h ne lepődjek meg, ha arra ébredek, h nem lesz méhem!

Miután hazaengedtek, hetekig óriási alvadt vércsomók jöttek belőlem, borzasztó mensis görcseim voltak. Ehhez társult a lelki kín, amit ezek után nem kell talán részleteznem!

2. terhességem eleje rettegésben telt, tünet nélkül elhalt a 10. héten a babám.

Másik kh, gyógyszeres tágítás, empatikus, kedves doki és nővérek, szinte semmi fájdalom, hazamenetel után "normál" vérzés. Csak a lelkem fájt nagyon!

Most végre van egy kislányom, 5 hónapos múlt, imádom! Az első 12 hetet rettegésben töltöttem, Utrogestan-t szedtem, pihentem. Imádom a kicsit, de szinte minden nap eszembe jutnak azok a babák, akiket elvesztettem. :(

Bocs, ha hosszú voltam!

Nekem vetelesem volt es nem kellett muvi beavatkozas ezert a testi resze egy erosebb mensis gorcshoz hasonlitott es a verzes erosebb volt.

A lelki oldala nagyon rossz. Reggel mikor kinyitod a szemed egy pillanatig minden tokeletes aztan jol sziven ut a valosag. Biztosan mindenki ismeri ezt az erzest. Ez volt amit en az elkovetkezendo napokban ereztem. Idovel a seb gyogyult, elfeljteni sosem lehet de az ember megtanul ezzel egyutt elni mert erosebbek vagyunk mint gondolnank. Nekem voltak nagyon nehez pillanataim amiket nem tudtam kezelni az elejen, pl. egyik percben jol voltam a masik percben mar nem akartam senkivel beszelni es meg sorolhatnam. Most mondhatom, hogy jol vagyok ilyen teren de meg mindig az a furcsa erzesem van, hogy mar nem vagyok az az ember aki voltam. Ezt onnan tudom, hogy ha erre a napra visszagondolok akkor ugy igazan tud fajni a szivem, hogy fizikai fajdalmat erzek a melkasomba es ezt az erzest nem ereztem elotte soha. A ‘faj a szivem’ kifejezes ettol a naptol egesz mas ertelmet kapott az en vilagomban.

Örülök, hogy így alakult!

Aki meg lepontozta a szubjektív válaszokat életünk legrosszabb napjáról, szégyellje magát!!!!