Van aki 40 felett vállalt babát?

40 éves voltam mikor szültem.

-álom terhességem volt,vagyis így éltem meg, de ugyanez az állapot rémálom lenne most, hogy van már gyerekem és el kell látni.

-Egészen biztosan nem szültem volna 40 évesen, ha lett volna már gyerekem.(de ez is független a kortól,én egy gyerekre vagyok kalibrálva és pont.)

-sok egészségügyi baja van a gyerekemnek, de ez is független a koromtól, és nem is szűrhető terhesen.(adhd,diabétesz,cöliákia,tanulási zavar,beszédzavar,és valószínű kezdődő gerincferdülése van és lehet szemüvege is lesz,csak hogy ne unatkozzunk stbstb)

Senki sem nézett furán, sőt az én ismerőseim, örültek,hogy lesz 1 gyerekem.

A babázást jól bírtam, a gyerekem sok baja miatt reccsent meg a család.

41 évesen szültem. Terhesség alatt semmi gond nem volt, se vérzés, se rossz értékek, se állandó pisilés (eleinte puffadtam) jól aludtam végig, az utolsó napon is órákat sétáltam, csak a hőség miatti vizesedés volt brutális, egy két számmal nagyobb sportcipőbe fért csak bele a lábam. Túlhordás és fájásgyengeség miatt császár lett, de a gyerek makk egészséges, most lesz ovis, eddig egyszer volt beteg pár napig.

Volt pár extra vizsgálat, vérből genetikai, meg egy magzati szív uh. A második genetikai vizsgálaton volt egy nagyon jófej doki. Mondtam neki hogy a korom miatt be vagyok tojva, mire csak legyintett, hogy hagyjam már, aki spontán teherbe tud esni (nekem mondjuk elsőre sikerült), annak a szervezete alkalmas, és ennyi, nem kell jobban aggódnia, mint egy fiatalabbnak. Tudom, hogy statisztikailag nagyobb az esély mindenféle szörnyűségre 40 felett, de én ezt a környezetemben nem tapasztaltam. Nyilván 40 felett jobban oda is figyelnek, hamarabb kiderül ha gond van. De most kapásból tudok 4 olyan esetet, ahol 30-32 év közötti anyukáknál volt/lett komoly baj, pedig nem túl nagy az ismeretségi köröm. 40 körüli anyukáknál - igaz, kevesebben is vannak - személy szerint pont nem ismerek senkit, ahol bármi komoly gond lett volna, ráadásul rajtam kívül ők mind természetesen is szültek.

Én inkább azt fontolnám meg, hogy van-e elég erő, kitartás, lelkesedés, hogy az egészet újra kezdje valaki, mert az szinte biztos, hogy az ember fáradékonyabb ebben a korban, hát még mire a gyerek kisiskolás lesz, anyuka meg már ötven. Számomra ez a része az, amit komolyabban átgondolnék, mert ez szinte borítékolható.

Van. Még nem tudok mindenről nyilatkozni, csak pár hét múlva szülök. Most várom az elsőt.

Az elejét végig paráztam, mert előtte volt egy vetélésem (ebben közrejátszhat a korom) és ez is állandó vérzéssel indult(hematóma, az nem hiszem, hogy korfüggő.) Rosszullétem semmi nem volt. Emiatt viszont sokat kellett pihennem, abbahagyni a sportot, utána meg a lepény fedte a méhszájat(szerintem az se korfüggő.)A 20.hétre az is rendbejött. Azóta viszont nagyon vizesedem és nyelőcső égéssel szenvedtem sokat. De jó a vérnyomásom, eddig semmi gond. A cukorterhelésem még jó lett, de a korom miatt kértek kontrollt és az már nem. GDM-re számítottam, mert a családban is volt, nálam fiatalabban is. Nem kaptam nagyon szigorú korlátozást, csak figyeljek oda jobban és mérjek. A szénhidrátom még mindig 200fölött van, csak a fehér lisztet és a cukrot minimalizáltam majdnem nullára, de nem teljesen, ehhez képest minden mérésem tökéletes. Az orvosok se értik, arra tippelnek, elírták a terhelésesem🤣

A genetikai uh.-k tökéletesek voltak, még olyan eltérés se volt, ami még terhesség alatt rendeződni szokott, de amúgy gyakori. Tényleg semmi. NIPT tesztet csináltattam, az is jó, meg a korom miatt kértek magzati szívultrahangot, az is tökéletes volt.

A meleget alapból imádom. Most nem annyira, de még mindig jobban viselem, mint a legtöbb nem terhes. Terhesség előtt derékfájós voltam, azt hittem, ez durvább lesz, de nem, néha fájdogál kicsit.

Mások szerint nagyon jól viselem, a hasam pedig hatalmas, általában azt hiszik, ikrek.

Szerintem nem annyira. Az elejétől alszom kb.1 órát napközben, ez nem tudom fiatalon is így lenne-e. Utálom, hogy be vagyok lassulva, még egy zöld lámpan is kihívás áterni egy nagyobb kereszteződésben. Hamarabb fáradok mindentől. Viszont továbbra is galérián alszom (és mászkalok mosdóba éjjelente x alkalommal), nappal sokat gyalogolok, csinálom a lakásfelújítást, szóval viszonylag aktív vagyok, de azért elég puhánynak érzem magam a terhesség előttihez képest a belassulás és fáradékonyság miatt.

Még kb.5 hetem van, szóval lehet, hogy még ennél is rokkantabb leszek. Azt nem tudom megjósolni, a gyermekágyat, meg az éjszakázást hogy fogom bírni. Majd kiderül.

Biztos van, aki furán néz, de az legyen az ő baja, nekem azzal nincs dolgom. Alapvetően azért inkább pozitív reakciókat kapok, de nekem tulajdonképpen mindegy is. Az én döntésem, én pedig elégedett vagyok vele. Soha nem csinálnám vissza. (42 vagyok)

Az én esetem elég extrém, 2,5 hónapja, 46 évesen szültem. Nem így terveztem, nyilván, hogy ilyen későn vállalom (maradjunk annyiban, hogy nem azért mert karrierrista picsa vagyok vagy mert 412 futó kapcsolatom volt).

40 elmúltam már, amikor elkezdtünk próbálkozni, tudtuk, hogy nem lesz egyszerű menet; spontán terhesség, vetélés és sikertelen sajátpetesejtes lombik után tavaly augusztusban ültettek be Brnoban egy 5 napos embriót, donorpetesejtes lombik eredményeképpen.

Meglepő módon nagyon könnyű terhességem volt, pedig minden rosszra fel voltam készülve, részben a korom miatt, részben mert Leiden mutációm is van, részben mert nagyon eltunyultam az elmúlt években, a covid, a sok hormonkezelés, kivizsgálás stb. miatt elhagytam kb. minden mozgást és sportot, amit korábban csináltam (túlsúlyom nem volt, max. pár kiló, viszont nagyon plöttyedt, edzetlen voltam). A terhesség viszont jó élmény volt: a legnehezebben az óriásira növő melleimet viseltem (viselem) - 75B-ről 85D-re nőttek. Volt gyomorégésem a 2. trimesztertől, változó intenzitással és az utolsó pár hétben lábdagadás, elviselhető mértékben. Az utolsó trimeszterben az egyre növekvő hasam is zavart (egészen addig meglepően pici hasam volt, illetve előrefelé nőtt, hátulról sokáig nem látszott, hogy terhes vagyok), de igazán nehezen csak az utolsó 2-3 hetet viseltem, akkor már nem volt kényelmes se állni, se ülni, se feküdni, éjszaka sem tudtam pihentetően aludni stb. De ezen kívül semmi bajom nem volt, megúsztam az első trimeszteri rosszulléteket, nem lett aranyerem, nem lettek striáim, nincsenek inkontinencia problémáim, pedig lusta voltam intimtornát csinálni. Az utolsó 2-3 hét kivételével tök fitt és aktív voltam, irodai munkát végzek, azt is csináltam a 7. hónapig, 25 kilós kutyánkat vittem minden nap sétálni, min. 1-1,5 órára/2-3 km-re, heti néhányszor terhespilateseztem (nagyon jó edzőm van, iszonyat sokat köszönhetek neki, rendesen összerakott fizikailag), voltunk túrázni, intézem az ügyeket stb. Alig 12 kilót híztam úgy, hogy túlhordtam egy héttel - és a héten már csak plusz 2 kiló van rajtam, pedig abszolút nem figyelek most oda az evésre.

Minden vérképem tökéletes volt, terheléses cukrom is, vérnyomásom az utolsó napig tankönyvi volt, igaz nekem korábban sem volt semmi bajom, betegségem vagy műtétem. Egy "kis" izgalom azért jutott, a baba tarkóredője vastag volt a 12. heti genetikai UH-n, de amúgy is csináltattunk volna NIPT tesztet, így meg pláne + egy magzati szív UH-t, de minden rendben volt és teljesen egészégesen is született.

Környezet: burokban élek, semmi negatív megjegyzést nem kaptam. Munkahelyen kis csapatban dolgozom, az egyik kolléganő előző évben szült, ő is negyvenvalahány évesen, szintén lombikozott, szóval támogattuk egymást, többiek is nagyon szurkoltak nekem, mindenkitől csak gratulációt kaptam, amikor kiderült (az meg hogy a hátam mögött mit beszéltek, nem érdekelt). Családban is mindenki nagyon támogatott, senki nem állt negatívan a dologhoz. Viszont az állami eü ellátásban borítékolható volt, hogy császározni fognak, meg úgy általánosságban több dolgot szerettem volna elkerülni, így magánkórházban szültem.

A szülés már nem volt ennyire egyszerű, nem indult be egyáltalán, semmi fájás nem volt, és teljesen zárt voltam, de szerettem volna esélyt adni a természetes szülésnek, úgyhogy 41+0-n indítottak, ballon, burokrepesztés, oxi, epi, minden volt, de 24 órányi vajúdás után 8 centinél nem tágultam tovább, így az orvossal közösen császár mellett döntöttünk. Mindennel együtt pozitív volt a szülésélmény, mindent megtettünk, hogy természetes úton szülessen, de mint kiderült nem jó irányba állt be a feje, úgyhogy nem tudtam volna megszülni - ez lehet, hogy a korom miatt volt, de lehet, hogy genetika, és ha 25 évesen szülök is császár lett volna a vége. A császár sem viselt meg nagyon, rosszabbra számítottam.

Az első hetek viszont nehezek voltak, főleg mentálisan, hiába voltam "felkészülve". Fogyott a gyerek, nagyon lassan indult be a tejem, mérni/szoptatni/mérni/tápszerezni/fejni kellett volna 3 óránként, de ez nem ment, mert a 3 órából fél óra is eltelt és a gyerek még mindig csak az egyik mellen cuppogott... diplomás, értelmes, határozott, talpraesett nőként nagyon rosszul éltem meg ezt a hormonvezérelt, szétesett, zokogó, tehetetlen létezést, hogy nem tudom etetni a gyerekem, pedig _előtte_ úgy voltam vele, hogy ha nem megy a szoptatás hát nem megy, jó lesz a tápszer... aha :D. Aztán hívtunk szoptatási tanácsadót, beindult a tejem, a gyerek gyarapodni kezdett, és lassan-lassan könnyebb lett minden. Azt tegyük hozzá, hogy a férjem még mindig itthon van velünk, hétfőn kezd dolgozni - nélküle nem tudom, hogy csináltam volna. Nyilván megoldottam volna, de nem akarok belegondolni :D

Amit még rosszul viseltem, hogy kb. másfél hónapig mindig fájt valami, gyakorlatilag nem volt olyan, hogy most épp semmi nem fáj. És hiába nem voltak ezek nagy fájdalmak, de egy idő után ez kiborított, hogy már nem tudom milyen érzés, amikor semmim nem fáj. :( A császárseb maga nekem nem fájt, néha kicist húzódott, de a belső szervek és szövetek, ahogy rendeződött vissza minden nyilván igen, plusz a melleim is fájtak, eleinte sebesek voltak, aztán a gyerek szájpenésze átterjedt a bimbókra, illetve a nagy méretnövekedéssel járó "nehéz mell" érzést én rosszul viselem, szóval ez volt a másik rossz, hogy _valamim_ mindig fájt, és ez csak kb. a 6. héttől kezdett javulni.

Az éjszakázást nehezen viselem, de nincs olyan ember, aki jól viselné, hogy 2-3 óránként kelni kell, nem véletlenül egy kegyetlen kínzási módszer az alvásmegvonás. Szerencsénk van pedig, éjjel 2x kel, szopik és már alszik is vissza, szóval egyelőre megússzuk az órákig tartó ringatást, sírást stb., de így is nehéz. Ami miatt nem bánom, hogy ilyen későn vállaltam, hogy fiatalon nem lett volna ehhez türelmem, meg nem viseltem volna ilyen jól, hogy hajnali 2kor lefosik a gyerek, miközben pelenkázom át, meg nem tudtam volna ilyen "önfeláldozó" lenni, hogy akkor is szoptatok hajnali 3-kor, amikor úgy érzem leszakad a mellem és vérzik a bimbóm, meg hogy napokig rakosgatom egyik mellről a másikra a gyereket szinte folyamatosan, hogy legyen elég tejem, meg ehhez az egész kiszámíthatatlan káoszhoz - néha még most sem érzem magam elég érettnek hozzá! :D Férjem mindenben részt vesz, iszonyatosan sokat segít, és azt sikerült betartani, amit sokszor mondogattunk a szülés előtt, hogy a humorérzéket muszáj megőrizni, különben megbolondul az ember. A másik, hogy én az elmúlt 25 évben "kiéltem" magam, rengeteg buliban, koncerten, fesztiválon stb. voltam, sokat utaztam, így most nem érzem úgy, hogy kimaradok bármiből. :)