Nem várom a baba születését. Más is érzett így? Félidős vagyok, a baba egészséges és tervezett, apukája nagyon boldog.Túl fiatal sem vagyok már hozzá (35 vagyok, első gyerek). A körülményeink megfelelőek, a terhességem problémamentes.

Azt nyilván sejted, hogy a dolgokhoz való hozzáállásod (hogy is fogalmazzak) nem normális. Nyilván az, hogy mi "normális" nehezen meghatározható, mert mindenkinek más, de az átlag egészséges viselkedéshez a #7-es válaszod alapján nem állsz túl közel (párod sem).

Ezzel nem bántani akarlak, csak rávilágítani arra, hogy ez a 9 hónap pont arra lenne megfelelő, hogy egy kis önismeretet gyakorolj, felismerd, hogy ez egy új helyzet lesz, egy új élet kezdődött, ami segítene abban, hogy leküzdd azokat az akadályokat, amik jelenleg szerepelnek az életedben. Az embernek muszáj változnia,

változtatnia, de nem csak egy gyerek miatt; az élet elvárja a változást.

Olvasgass önismereti könyveket felváltva a pároddal, 2 legjobb ajánlatom a "Kérdezz másként, élj másként!" és Várkonyi Zsuzsától a "Tanulom magam".

Igen, ez nehéz, mert évtizedek óta ebben élsz, de próbáljátok a könyvekben szereplő gyakorlatokat alkalmazni, átformálni a gondolataidat, tekints erre egy pozitív lehetőségként, ami segíthet abban, hogy önmagad számára jobb emberré válj. Ha ráérzel az "ízére", nem fogsz csalódni, csak majd jön sorba a wow-érzés, hogy ez az éned hol volt eddig, aki nyugodt, nem tervez görcsösen, és ettől nem is lesz ideges.

Én is paraztam, és be is jött. Nagyon nehéz. Introvertált vagyok, és a legnehezebben azt tűröm, hogy folyton van velem valaki, soha nem lehetek egyedül, vagy csak nagyon ritkán, és az nem elég. Viszont döbbenetes, mennyire felnevel, teljesen masok a prioritasaim, erett felnőtt ember lettem a gyerekvállalás altal, és hát egy csoda az egész tényleg. Szóval es másodikat is bevallaltam. Harmadikat semmi szín alatt. Továbbra is az a legnehezebb, hogy eltűntek az énhataraim. De az első pár év után majd visszakapom őket. A nagyobbik fiam 3 és fél, vele máris könnyebb, ahogy önállósodik.

Nekem a párkapcsolatot az tette igazán próbára, hogy látom, szegény férjemnek mennyire fogalma sincs, milyen kisgyerekes anyának lenni. Hogy én nem gondolhatok egyet csak úgy, hogy leugrok a boltba vagy el a szüleimhez, még a tusolást is be kell jelenteni. Minden kis probléma miattegyből utánam óbégatnak. Én vagyok az információs központ, minden kis biszbasz döntés nekem kell meghozni, és már kb délelőtt 10-re elfogy az energiám. Ha vége a napnak, nem pihenés jön, hanem éjszakai műszak, mert minden rezdülésükre ébredek, a férjem nem. És nincs hétvége, nincs szünet,m szusszanás. Folyamatos műszak van, beláthatatlan ideig. A férjemnek meg vannak igazi hétköznapok és hétvégék.

Na mindegy, szóval rohadt nehéz. De megerősít, felnevel, úgy, ahogy semmi más. A legizgalmasabb életfeladat. Ujra ugyanígy döntenék, akármilyen nehéz.

Én csak azt tudom monda i, hogy én is arra készültem amit itt gyakori meg ismerősömtől hallottam, hogy 2 évig nem alszok, a gyerek egésznap üvölt a kezemben, nem lehet menni vele sehova...

Ehhez képest eddig sokkal könnyebb, mint gondoltam. Most 3 hónapos, 2 hónapos kora óta tulajdonképpen átalussza az éjszakát, este 10-től hajnali 5-ig alszik, aztán 6-7 között visszaalszik és alszik 9-fél 10-ig. Szóval én is fél 10-kor kelek csak. Add össze mennyi alvás.

Közben levelező egyetemre járok, a baba ott van férjemmel és szünetekben szoptatok. Tanulni van időm miközben eszik, alszik, játszik. Nagyon nyugis, csak oltások után van nyűgös napja.

Szóval létezik ilyen is és nem egyedi, anyukás csoportba belépve néha el lehet kapni egy-egy kommentet amiben más is le írja hogy neki alszik a babája, csak sokan inkább nem mérik, nehogy másokat bántson akinek nem, még ugye inkább panaszkodni szeretnék az emberek, így a panaszkodással találkozunk többet.

Másik hogy nem mindenki ugyanúgy éli meg. Valakinek az is szörnyű ha 2x fel kell kelni éjszaka a babához, valaki meg nem esik nehezére, úgy is kipihentnek érzi magát ha 3 részletben aludt 6-7 órát.