Van itt olyan aki nagyon nehezen viselte a gyerek születését és nehezen tudott szülés után "egy családdá" válni? Olyan aki nem szeretve nézett a gyermekére,hanem inkább nyűgként tekintett rá?

Nekem nehezen alakult ki a kötődés a gyerekemhez. Valamikor talán az 1 éves kora körül kezdtem el vele jól érezni magam.

Nem nyűgnek éreztem, de olyan volt, mintha teljesen átvette volna az irányítást az életem felett, mintha a saját életem megszűnt volna. Nehéz volt elfogadnom, hogy teljesen megváltozott az életem.

Most 2 éves, és az életemnél jobban szeretem. Fokozatosan jött ez érzés, ahogy egyre értelmesebb, okosabb, és végre beszél hozzám, velem, hallgat rám. Valamiért nekem ez hozta meg az áttörést.

Én őszinte leszek. Nagyon vártuk a pozitív tesztet és sosem gondoltam, hogy ilyen gondolataim lesznek, de amint ott volt a két csík utána időszakosan állandóan jöttek ilyen negatív gondolatok. Nem is akarom, nem vagyok erre alkalmas, nem tudom elfogadni, hogy már nem csak ketten leszünk stb. (Máskor meg alig vártam.) Olykor napokig mindenórás gondolat volt, hogy nem fogom kibírni a szülést, nem akarok szülni, nem akarok kórházba menni, nem is akarom én ezt az egészet, mennyire nehéz lesz, mennyire nem fogok alkalmazkodni a helyzethez, sz*r anya leszek, nem fogom szeretni a gyerekem, stb.

Megszületett és kb. 24 órával később, amikor kezdtek tudatosulni az elmúlt 24 óra eseményei (baba kint, itt van, megszültem, élek, jézusom, mit kezdjek vele, hogy kell fogni, rácuppant a mellemre, atyaég...), akkor megint volt egy olyan sokkos hullámvölgyem, amiből azt hittem nem jövök ki. Béna voltam, fájt minden, sírt, új volt a helyzet, a kórházi környezet, sírtam én is. Nem éreztem, hogy ő az én vérem, csak kötelességtudatból tettem a dolgokat. 2-3 hét telt el, mire a köd leszállt és azt vettem észre, hogy szerelem! Már nem nyűg, ha kelni kell, már elolvad a lelkem, ha rámnéz. Már pattanok ki az ágyból és gagyogok is neki... ÉN!? Aki imád aludni és utálja, ha felébresztik... Onnantól kezdve, hogy mosolyogni, meg gagyogni kezdett nekem, pedig teljesen végem volt. A férjemről ne is beszéljünk.

Szóval én szerintem annak ellenére, hogy vártuk a babát és abszolút nem gondoltam, hogy ilyen érzéseim lesznek, elég nehezen éltem meg lélekben a terhességem és a szülést is lelkileg. Pedig fizikailag tök rendben ment minden. Sok idő volt, mire ténylegesen anyává váltam. :)

Szinte teljesen úgy voltam (vagyok) mint a 2-es válaszoló.

2 évet vártunk rá, aztán mikor megszületett, olyan gondolataim voltak amiket le se merek írni. Emiatt pedig irdatlan bűntudatom volt. Csak tettem a “dolgom” mert ez volt a kötelességem.

Most 2 hónapos, sokkal de sokkal jobb a helyzet, érzem már a szeretetet. Ő is és én is sokat változtunk ezidő alatt. De még vannak hullámvölgyek. Remélem majd még alakulnak a dolgok.

Kár hogy ezekről a dolgokról olyan ritkán esik szó a mediában meg úgy általában mindenhol. Pedig jó lett volna tudni, hogy ilyet is érezhet szülés után az ember, nem feltétlenül azonnal jön a mindent elsöprő szeretet.