Mióta megtudtam a baba nemét, nem várom őt annyira? Mit tegyek?

Borzasztó lelkiismeretfurdalásom van. Mindig kislányt szerettünk volna a férjemmel, el se tudtam kèpzelni, hogy fiúnk legyen, egyáltalán nem vágytam soha fiúgyerekre, mások is folyton azt mondtak, nekünk tuti kislányunk lesz, olyan lányos-szülő típusok leszünk.

Nyilván a józan eszünkkel tudtuk, hogy fiúgyerekünk is lehet.

Mikor megtudtuk, hogy úton a baba, nagyon örültünk neki, bár azt mondogattuk, benne van a pakliban, hogy fiú és akkor is biztos szeretni fogjuk. Izgatottan vártam a vizsgalatokat, elképzeltem a szülést, már néztem babakocsit, sokat gondoltam rá, nagyon vártam.

Úgy mentem a 12 hetesre, hogy na, tuti fiú lesz, mert lányt akarunk, de nem baj, mert fel vagyunk rá készülve, csak egészséges legyen - aztán mikor közölték, hogy tényleg kisfiú, egy kicsit letörtem. A férjem meg főleg, nagyon-nagyon kislány volt az álma.

És nem tudom, valahogy azóta elszállt belőlem a lelkesedés :/ Már nem várom olyan izgatottan a babát, nem álmodozok róla, mert nem szeretnék fiút, valahogy nem érzem magam fiús anyának és csalódott vagyok, hogy nekem talán soha nem is lesz már kislányom, ki fog maradni az életemből, nem tapasztalhatom meg azt, amire ennyire vàgyok...főleg azért nehéz ez, mert körülöttünk most mindenkinek kislánya született/fog születni a családi ès baráti körben.

Kicsit kétségbe vagyok esve a gondolataim miatt. Tudom, hogy a baba nem tehet róla, hogy fiú, én mégis közömbösebb lettem és félek, hogy ha megszületik, nem fogom igazán szereti. Nem akarok így érezni, nem ezt érdemli a kicsi, nagyon rossz embernek érzem most magam.