Hogy lehet feldolgozni a vágyott és tervezett baba elvételét?

Egy éves kora óta egyedül nevelem a fiamat, tartásdíj, nagyszülők és minden segítség nélkül. Egymilliós mínusszal, lakás nélkül kezdődött az önálló életünk. Kutya nehéz volt néha de a fiam a legnagyobb ajándék az életemben. Ha ő nem lett volna, tizedennyit sem értem volna el az életben. Most volt 18 és egy csodálatos emberré cseperedett. (Nem az elfogultság mondatja velem).

Az pedig egyáltalán nem biztos hogy egyedül kell felnevelned. Több ismerősöm kisgyerekkel találta meg élete igazi párját és boldogan élnek.

Sajnálom, hogy ilyen döntést kellett hoznod! Ezt feldolgozni ugyanolyan gyászmunka, mintha a a legközelebbi családtagodat veszítetted volna el, megspékelve a mardosó önváddal. Ha elviselhetetlenné válik a feldolgozás fordulj szakemberhez, kérj segítséget. A hit ebben is az esetben is támasz lehet.

Vigasztalásul annyit, hogy az idő enyhíti a bajt, de soha nem szüntetti meg, mert visszafordíthatatlan.

Sajnos nem vagy egyedül ezzel a problémával, mással is előfordult már, csak esetleg nem tesz ki magát a nyilvános köpködésnek, hanem magába fojtja a bánatát.

Gondolom észérvek miatt döntöttél így, de nyilván ennek a döntésnek te csak elszenvefő alanya vagy.

Tegyél meg mindent azért, hogy soha többé ne fordulhasson elő újra, hogy ilyet kelljen tenned, és ezzel a szándékkal már talán enyhül is egy kicsit a mérhetetlen fájdalom.

Én gondolatban bocsánatot kérnék a babától, beszélgetnék vele akár naponta. Ez így túl misztikusnak hangzik, de akiknek meghalt már szerettük, azok tudják, hogy bizony rengetegen beszélgetnek az elhunytukkal, ami enyhíti a hiányuk okozta tátongó űrt.