Akinek volt abortusza nem szokott a meg ne született gyerekére gondolni? Van olyan aki megbánta?

A megszakítás még mindig nem védekezés! Az még csak hagyján, ha egy hülye kistini nem tudja, de te jó ég, egy kétgyerekes anyuka...

Na mindegy. Nyilván van aki megbánja és aztán sokáig gyötrődik rajta. De sokan másoknak meg nem jelent semmit, csak egy kis kellemetlenséget. Ez teljesen ember, illetve személyiség függő.

Az írásod alapján, nyilván te nem fogod könnyen venni, de ha eszedbe jut akkor nézz rá a már meglévő két gyerekedre. Nézd őket, szeresd őket és tudd, hogy ha odaraknál még egy gyereket, akkor az ő szájukból vennéd ki a falatot, tőlük vennéd el a lehetőségeket. Biztos jönnek majd a magzatvédők a hülye "ahol kettőnek jut háromnak is" dumájukkal, de ez nem igaz. Vagy inkább féligazság. Hiszen nem mindegy, hogy csak zsíros kenyér jut, vagy van mellé sonka meg zöldség is.

Nagyon hasonló az én történetem. Már volt két (tervezett) gyermekünk a férjemmel, mikor állapotos lettem. A kisebbik fiam 4 hónapos volt, óvszerrel védekeztünk, ami ezek szerint kilyukadt. Átvizsgáltuk ugyan, de ezek szerint kellett, hogy legyen rajta egy nagyon kicsi lyuk, mert terhes lettem. Annyira nem számítottunk rá, hogy már 9 hetes voltam, mikor rájöttünk. Ugyanazon okoknál fogva, mint te, az abortusz mellett döntöttünk. Sőt, én bevallom őszintén, anyagilag még csak-csak ki tudtunk volna jönni 3 gyerekkel is, de úgy éreztem, egy 2,5 éves és egy 4 hónapos mellett nem lesz energiánk, türelmünk sem végig csinálni. Én nem csak attól féltem, hogy anyagiakban fognak hiányt szenvedni a meglévő gyermekek, hanem szeretetben és odafigyelésben is. Féltettem a "meglévő jót". Ugyanakkor 2 gyermek mellett nagyon nehéz egy ilyen döntést meghozni. Hiszen míg az első kettőnél a terhesség első pillanatától kezdve örültem, imádtam őket a pocakomban, addig itt rá kellett kényszeríteni magam, hogy ne gondoljak a kis életre, mert akkor nem tudnám végigcsinálni. Mikor ott feküdtem a műtőasztalon, nyakamig felpolcolt lábakkal, és tudtam, hogy az elkerülhetetlen jön, a legundorítóbb embernek éreztem magam...Ennek már 3 éve. A műtét utáni 1 év borzasztó volt. Egy magam és mások előtt eltitkolt gyász, lelkiismeret furdalás marcangolt belülről. Türelmetlen, hisztérikus voltam mindenkivel, sajnos a saját gyermekeimmel is. Aztán megértettem, hogy ezt a gyászt meg kell élnem. Újra előhoztuk a témát a férjemmel, sokat beszéltünk, sírtunk. Előbb-utóbb rendbe jöttem.

Megbánni nem bántam meg. Tudom, szörnyű ezt leírni, de az élet azt igazolta, hogy a két rossz döntés közül talán ez volt a jobb. De lelkileg akkor is nagyon megviselt, és bizony sokszor eszembe jut, mit tettem, és milyen lenne a kicsi...

Annyit még leírnék, hogy abortusz előtt lenni nekem egy teljesen felfoghatatlan lelki állapot volt. Mikor rádöbbensz, hogy ennél súlyosabb döntés nem létezik a világon, mint arról döntést hozni, élhet-e egy ember. Konkrétan a te kezedben van egy élet sorsa...

Ha így döntöttél, sok erőt kívánok neked/nektek. Fontos, hogy ne tartsd magadban a dolgokat, akivel csak tudsz, beszélj, hogy segítsenek feldolgozni. És ha lesz hozzá erőd, búcsúzz el a babától is...

Kedves Kérdező!

Tudom, hogy nehéz helyzetben vagy, és nem ítélkezni, vagy becsmérelni szeretnélek, de kérlek ezt gondold át mégegyszer. Gondolj a kis ÉLETre, aki a testedben lakik. Sajnos neki nincs választása, de NEKED VAN!! Már most bánod, amit még meg sem tettél, mi lesz, ha valóban megteszed? Érdeklődj utána, hol tudnál segítséget kérni - egyház, szeretetszolgálat, stb. Örökbe is adhatod a kicsit, így láthatod felnőni, és magadat is megkíméled egy végzetesen rossz döntéstől.

Nem ismerek abortuszon átesett nőt, de olyat igen, aki inkubátorban talált babát fogadott örökbe. A kicsi jó helyre került, nagyon szeretik, és semmiben sem szenved hiányt. Nem vagyok benne biztos, de nyílt örökbeadásnál Te választhatod ki a nevelőszülőket.

Nincs jogom beleszólni az életedbe, nem ismerem a helyzetedet, de attól tartok nagy hiba lenne ezt az ártatlan apróságot megfosztani a megszületés lehetőségétől. Sok erőt kívánok a helyes döntés meghozásához.

Egyetértek az utolsóval, kedves kérdező! Biztos letámadnak sokan a válaszomért, de én is jártam így 2 gyerekes családanyaként, és nem tudtam megtenni az abortuszt. Amikor kiderült a terhesség, napokon keresztül csak sírtam-sírtam, mert mi is rögtön tudtuk, nem tartjuk meg, anyagiak, stb. Végül szinte a műtőasztal előtt gondoltam meg magam, és a férjem támogatott döntésemben, megtartottuk a picit. Ma már 2 éves, beadtam bölcsibe, fél éve dolgozom, jó állásom lett, anyagilag jobban vagyunk, és lelkileg is, mert még most is ha ránézek a gyerekemre nap mint nap eszembe jut, hogy majdnem megtettem, és akkor ő nem lenne itt velünk, őrület! Én belepusztultam volna, úgy éltem volna meg, mint az a válaszoló aki őszintén leírta, hogy élt az abortusz után, de nekem egy év is kevés lett volna a feldolgozáshoz.

Én nem akarlak rábeszélni semmire, csak azt mondom, hogy még egyszer gondold át, mert neked is biztos nehéz lesz feldolgoznod, ha már most így érzel. Van aki szemrebbenés, lelkiismeretfurdalás nélkül megteszi, van aki szomorúan, de határozottan és erősen végigcsinálja a fájdalmas döntést, van aki belebetegszik, van aki belepusztul (ez vagyok én). Te hova tartozol? Ha az utolsó kettőbe, akkor alaposan át kell gondolnod, mi lesz nektek a legjobb.

Kívánok neked minden jót, erőt és kitartást a döntésedhez!

Három gyerekem van. Én megőrülnék akkor, ha újra terhes lennék, és elvetetném. Mindig az járna a fejemben, hogy a gyerekeim tesója volt, és én, az anyja döntöttem a haláláról.

Ha már most így lelkizel, mi lesz utána?? Gondolj bele, hogy te nem így fogsz-e érezni. Egyébként tapasztalatbl mondom három kisgyerekkel, hogy az első 3 hónap nagyon rossz, de utána simán bele lehet jönni, és egész jól lehet 3 gyerkőt is menedzselni. és minket sem vet fel a pénz, elhiheted, csak annyit mondok pl, hogy kaptunk a Karitásztól fél éves pelenkacsomagot (DM-Karitász együtt a babákért program). Nem putrizunk, de nagyon jól jött.

Nagyon sokszor, és nagyon fáj.

Visszavonhatatlan, megfordíthatatlan, iszonyúan megbántam és nagyon hiányzik. Hatalmas űr.

És rettenetes önutálat, amiből talán nincs is kiút. :( Nem tudtam előtte, mivel jár ez. Nem gondoltam át, hogy ezzel együtt kell majd élni. Ezzel a tudattal.

Borzasztó. Mindent megtennék, hogy visszamehessek az időben, és itt legyen most velem. És bármi áron, bármi nehézség vagy körülmény ellenére életet adnék neki.

De már késő. :(

Nem nagyon.

Bármilyen durván hangzik, az akkori döntésemet igazolta az élet.