Tényleg rossz ember lennék?

Köszönöm a válaszokat!

Fogalmam sincs hogy tudnám-e szeretni. Ha biztos lennék ebben akkor nem lenne olyan nehéz a döntés, de így azt a felét látom amiről le kéne mondani. Az egyetemi életet: értem itt a közös suli utáni összeruccanásokat, a tanulmányutakat, külföldi gyakorlatokat stb. Hiszen nem mehetnék ki fél évre tanulni egy kisbaba mellett, és az egyhetes táborokat se hiszem hogy bevállalhatnám.

Meg nem tudom hogy a barátaim hogy fogadnák ha megtartanám, nyilván nem ítélnének el, de 22 évesen sokaknak még nem erről szól az élet, és nyilván kevesebbet is látnám őket. Meg ott vannak a hobbijaim is, illetve a közös kirándulások utazások a párommal, amiről szintén le kéne mondani :/

Illetve ijesztő lenne az a fajta elköteleződés, hogy nem lehet kiradírozni az életemből ha mégsem szeretném..

Viszont az pirospont lenne, hogy mire elvégzem a sulit alap + ráépülő, addigra a kicsi is annyi idős lenne hogy egyből tudok dolgozni menni.

Nem vagyok bulis típus nem az hiányozna, hanem a jól összeszokott csoportunk közössége, a külföldi ösztöndíj lehetőségek. Félek hogy a párom túl fogja terhelni magát, illetve bármikor történhet bármi ami nagyobb kiadással jár, és úgy hogy nem dolgozok úgy nehezebb lesz ezeket állni.

Tudom hogy egy gyerek után nem áll meg az élet, az egyetemet befejezhetem, hogy lehetnek közös családi programok, de ilyen váratlanul igent mondani erre nem egyszerű. Hiszen azt se tudom hogy fogom e szeretni. Én 26 előtt nem akartam ilyen helyzetbe kerülni, és ezt a körülöttem lévők életszemlélete is erősíti, hiszen itt is rengetegszer olvastam hogy minek szül az aki egyedül nem tudja eltartani, illetve hogy a megtakarítás, a normális rendbe szedett lakás, az hogy mindkét szülő dolgozzon szinte "követelmény", meg hogy egyetem alatt nem olyan jó és elfogadott dolog szülni.

És igen gondolom, gondolkodok folyton amióta tudom :)