Ti mit választanátok: a "nem létezést" vagy a nyomort?

Én nem vagyok terhes, csak gyakran gondolkodom el azon, vajon mit választanék, ha lehetőségem lenne visszamenni az időben és azt kérni - mondhatjuk így is, ha akarjátok - hogy anyám üljön meg.

Mi hárman vagyunk testvérek, tulajdonképpen a nagy semmire vállaltak minket, mert "majd lesz valahogy, legalább szeretet van". Az apám nem bírta a nélkülözést és alkoholista lett, aztán lelépett és sosem láttuk többet (elintézte, hogy gyerektartást se kelljen fizetnie).

A gyerekkorukban fagyoskodtunk, éheztünk, szakadt ruhákban jártunk, mindig mindenről csak lemondani kellett. Anyám sem bírta már ezt a nélkülözést, ezért teljesen depressziós lett, sokszor bántott testileg, később teljes lelki terror lett belőle, mindennapos ordítozás azért, hogy miért fürdünk 2 percnél tovább, miért nem esszük meg a parizert, miért nem veszünk fl még egy pulóvert, ha fázunk a fűtetlen lakásban. Még csak azt sem mondom, hogy nem próbált meg előteremteni dolgokat, de három gyerekkel egyedül, segítség nélkül nyilván nem ment.

Azóta én is felnőttem, mivel semmi lehetőségem nem volt (pl. nem tanulhattam tovább, mert dolgoznom kellett meg leadnom a pénzt, ezért még levelező sem jöhetett szóba), megrekedtem azon a szinten, hogy jelenleg a sz*ros kis szakmámmal munkanélküli vagyok, itthon élek még és továbbra is hatalmas a stressz, bárkitől kértem segítséget (próbáltam alapítványnál, magánembereknél) senki nem segített. Pedig világéletemben jól tanultam, minden lehetőséget megfogtam munkára a suli mellett, dehát nem jött össze...

Eljött a pont, amikor már tiszta lelkiismerettel azt mondom, igenis mindent megtettem magamért, de nulla háttérrel egyszerűen nem tudok tovább jutni, nem tudok kikecmeregni ebből az ördögi körből.

Szóval,azt hiszem én azt választanám, hogy ne éljek. Mert ha nem sikerül a "majd lesz valahogy"-verzió, az elég kegyetlen.