Megtegyem vagy ne?

Két megjegyzésem volna ehhez: továbbra sem tudom, konkrétan mi az a kibírhatatlan teher, amit egy gyermek érkezése előidéz. Ha tényleg emberfeletti megterhelés lenne, akkor azt kellene megállapítani, hogy ez a világ rosszul van kitalálva, holott éppen logikusan, átgondoltan, a lehető legjobban. A világ legalapvetőbb, pusztán biológiai törvényszerűsége, hogy a fajok fennmaradjanak. Ennek ellenére azt gondolom, vannak olyan emberek, akik ilyen-olyan okból nem kívánnak utódot nemzeni, és ezt is elfogadom.

És itt jön a második megjegyzésem: ha az ember fia heteroszexuális beállítottsággal tudván tudja, hogy nem óhajt gyermeket, akkor keressen olyan párt, akinek ez nem gond és semmiképp ne engedje ki a védekezés gyakorlatát és felelősségét a kezéből. Válasszon olyan megoldást, mely a férfi számára okoz meddőséget. Tudtommal még reverzibilis lehetőségek is vannak. Miért helyénvaló az, hogy ilyen vállaltan eltökélt esetekben is a nővel szedetjük be a hormonkészítményeket, holott tudjuk, hogy nem savanyú cukorkákról beszélünk, és az esetlegesen becsúszott babát, akit az édesanya a rendelésen felül érkezés ellenére szeret, és vállalni szeretne, elvetetjük a méhéből, majd elvárjuk, hogy némi síkosítóval legyen úrrá a problémáján, és azt a maszlagot etetjük meg vele, hogy PAS a galád magzatvédők aljas kreálmánya? És ráadásul még azt a jogot is elvesszük tőlük, hogy meggyászolják az elvetetett gyermeküket? Meg számonkérjük rajtuk, hogy az embrionális életkorban lévő saját gyermeküket szerethessék annyira, mint a párjukat? Az abortusz után meg - amit ezek után közös döntésként könyvelünk el - elvárjuk, hogy olyan odaadó legyen az élet minden területén, mintha mi sem történt volna?

Egy a párját szerető, a saját választásáért 100% garanciát vállaló férfi reális elvárásai lennének ezek? Hát én nem hiszem.

Nézd &31, neked van egy véleményed, ami egy dolog, nekem van egy megtörtént történetem, aminek én magam voltam a férfi-főhőse, ez egy másik dolog, harmadik, negyedik válaszadó leírta a saját nézőpontját, ezek is dolgok.

Azt, hogy a Kérdező mit fog érezni és gondolni egy abortusz esetén, vagy a Kérdező férje mit fog érezni és gondolni egy akarata ellenére megtartott terhesség és megszült gyerek kapcsán, na, annak semmi összefüggése sincs a válaszainkkal, azt fogják érezni, meg azt fogják gondolni, ami őbelőlük magukból jön. Mi max azt tudjuk megmutatni, hogy kb mik lehetnek a lehetőségek.

(attól senki nem fog megszeretni senkit, mert az anyós, a szomszéd, a Náncsi nébe, a GYK-válaszadó annak a véleményének ad hangot, hogy "márpedig szeretnie kellene"...)

A minap írtam le egy másik kérdéshez:

"Ugye azon kellene elgondolkodni, hogy szeretni nem lehet parancsra, a szeretet az vagy van, vagy nincs. Ha van, ha kialakul, akkor nyilván úgyis részt fog venni a gyerek életében, az nem ez az eset. Ha meg nincs, akkor ugyan már kinek jó az, ha részt vesz?

A gyereknek, hogy szembesül a szeretetlenséggel, aminek ráadásul nem is oka, max elszenvedője? Kap helyette szánakozást, hogy "szegény, tudom, te nem tehetsz róla, hogy az anyád..." - ez JÓ???? Gondoljátok, hogy nem érzi meg, nem vágja le tisztán????

Vagy a férfinak, hogy állandóan szembesítve van kudarca, veresége élő bizonyítékával? Van fogalma az ilyen válaszok adóinak arról, hogy milyen érzés az, amikor az emberből a tőle származó (szándékosan nem írtam "saját"-ot, az ugyanis saját döntés, vállalás kérdése, itt a "tőle származó" a valóságot leíró helyes kifejezés) gyerek szeretete kb ugyanazt váltja ki, mint egy macskafóbiásból egy dorombolva hízelegni próbáló cica? Van róla fogalmatok? "

Na, ennyi.

Hű, hát azt hiszem, az egyetlen reményem ezt olvasva, hogy egyedi és igen szélsőséges eset a tiéd.

És a válaszom, hogy: Nem, nincs róla fogalmam, milyen érzés, amiről beszélsz. Nincs és nem is lesz.

És hát, ne haragudj, de lehet, hogy a döbbenet teszi, hogy elakadt a szavam, - tényleg ne vedd sértésnek -, de a hiba a te készülékedben van. Óhatatlanul vizualizálom a jelenetet: Istenem, szegény kisgyerek! Úristen! Teljesen, mint Kosztolányi Pacsirtája, csak ezerszer durvább.

Megkérdezhetem, miért nem tudtad viszontszeretni? Meg is mondtad neki? Hogy tudsz ezzel a ténnyel együtt élni? Mai napig nem viszonzod a szeretetét? Ő megbocsátott neked?

Tényleg ne haragudj rám, és nyugodtan küldj el amerre akarsz, de SOHA nem találkoztam még ilyen emberrel. Bújna hozzád az ártatlan, kicsi gyereked, és te eltolod magadtól? MIÉRT? MIÉRT?

Nézd, talán valahogy meg kellene barátkoznod azzal, hogy a másik ember az MINDIG egy másik személyiség, más dolgok fontosak számára és mások nem, más okoz neki örömöt és más bánatot, más dolgoktól érzi jól magát, és más dolgoktól rosszul.

És ez minden egyes alkalommal igaz, amikor tanácsot adsz valakinek.

Persze, ezt azt hiszem, tudom. Szélsőséges példa, de hát ott vannak mondjuk a pedofilok. A maguk testi örömeivel. Akkor fogadjam el, hogy nekik ez a jó? Barátkozzak meg vele?

Na, ugyanígy vagyok az abortusszal is, meg azzal is, hogy valaki nem szereti a saját gyerekét. Hiába próbálkozom, nekem nem veszi be a gyomrom. De ha a gyomrom mégis, a szívem, meg az eszem sohasem.

Hidd el, próbállak megérteni titeket, de egy ponton mindig elakadok, és nem megy tovább. Azt mondjuk tudom magamról, hogy egyszerűen nem bírom, ha bántják a gyerekeket, de mindhárom fenti példával az a bajom, amiben közösek is egyébként: hogy ezek a cselekedetek másik emberre irányulnak, hatnak negatívan, ráadásul olyanokra, akiknek semmi bűnük sincsen, mégis a legborzalmasabbat szenvedik el. Azt hiszem, a dolog igazságtalanságával nem tudok mit kezdeni.

Egyébként meg így is alig aludtam valamit. Pedig nem ment a magán...

"Na, ugyanígy vagyok az abortusszal is, meg azzal is, hogy valaki nem szereti a saját gyerekét. Hiába próbálkozom, nekem nem veszi be a gyomrom. De ha a gyomrom mégis, a szívem, meg az eszem sohasem. " - ezt nem is kell, pont ugyanazt kellene mindösszesen elfogadnod másokban, amit láthatóan magadban is elfogadsz, hogy mások számára is vannak olyan dolgok, amivel pont úgy vannak, hogy "hiába próbálkoznak, nem veszi be a gyomruk. De ha a gyomruk mégis, a szívük meg az eszük sohasem..."... pont ennyi.

Egyébként meg a személyes kérdésedre - ha már nem "mersz" privit írni - ott volt a válasz a hozzászólásban, azzal kezdődik az adott bekezdés: "Vagy a férfinak, hogy állandóan szembesítve van kudarca, veresége élő bizonyítékával?" - azt meg nem hiszem, hogy ha egy történetnek van mondjuk 2 vagy több áldozata, akkor azoknak egymás fele lenne bocsánatot kérni, vagy megbocsájtani valója... semelyik irányba se. Szóval szerintem egy ilyen esetben a "megbocsájtott-e" kérdésnek kizárólag a terhesség sorsáról egyedül döntő (akármelyik is éppen az) fél felé van értelme.

A vereség, vagy kudarc élő bizonyítéka nem a gyermek, aki vétlen a fogantatásában is, hanem az a szülő, aki nem tud szeretni. Ha te is így voltál/vagy ezzel, akkor te magad.

Ilyen helyzetekben, amilyenben te is voltál és a kérdező is van, nem lehet nem egyedül dönteni. Teljesen eltérő álláspontokat nem lehet kompromisszumos megoldásba összefésülni. Ha a babát az anya annak idején elvetette volna, akkor ő szembesült volna naponta a kudarca/veresége bizonyítékával, azzal a különbséggel, hogy akkor már az a bizonyíték halott bizonyíték lett volna...

Ha van kisebbik rossz, amit mindig hangoztatsz, akkor az édesanya ezt a kisebbik rosszat választotta.

Arról pedig, hogy fogadjam el, mindenkinek az a jó, ami,az a véleményem, hogy akkor töröljük el a törvényeket, drogozzunk, lopjunk, csaljunk, erőszakoljunk meg gyerekeket, együnk emberhúst, tartsunk háremet, szeretkezzünk a rokonainkkal, és állatokkal is ezen az alapon, mert vannak emberek, akik a fenti felsorolásból válogatnak maguknak élvezeteket...

Nem, én ezt sosem fogadom el. Ne is kérd tőlem ezt. Még mindig azt vallom, hogy az én szabadságom kizárólag addig terjedhet, amíg azzal a másét nem sértem.

Abban meg biztos vagyok, hogy az a helyzet - ki merem mondani - abnormális, ha valaki nem tudja szeretni a saját gyermekét. Tehát, ha e kérdésben érintett vagy, na akkor elhiszem, hogy a kudarcod eleven bizonyítékával szembesülsz - abban az esetben, ha tükörbe nézel. Nem bántani akarlak, de így gondolom. És az emberiség többsége is, ebben biztos vagyok.