Abortuszom lesz, de úgy érzem képtelen vagyok feldolgozni. Hogyan lehet ezt "elfelejteni"?

Mindjárt jön a kérdező és az lesz, mint ilyenkor szokás, hogy mindent megbeszéltek a férjével és marad a baba. Ezek amúgy nem valós kérdések, csak bunyót akar látni a kérdező, vért.

Lehet nálam fogadásokat kötni.

Ha nem fér bele a baba az életetekbe, akkor tedd azt, amit jónak látsz.

Az örökbefogadás szép dolog, de vannak gyerekek, akik így is árvaházban nőnek fel, aztán 18 évesen mehetnek amerre látnak, vagy egyik rossz nevelőszülőtől csapódnak a másikig és egy életre sérültek lesznek. Ifjúságvédelmis vagyok, nem egy olyan gyerekkel beszéltem, aki azt mondta, hogy ő tényleg azért utálja a valódi szüleit, mert kihordták és aztán ebek harmincadjára ott maradt a nagyvilágban, és rossznál rosszabb nevelőszülők pénzkereseti forrása lett... (sok család abból él, hogy állami gondozott gyerekeket hoznak ki és nekik minden gyerek csak újabb pénzforrás, semmi más, de a rendszer ilyen hibáiba ne is menjünk most bele).

Tehát én, az eddigi tapasztalataim alapján azt mondom, hogy egy korai abortusz (nyilván nem a 10.-12. hétben végzettről beszélek) még emberségesebb, mint megszülni egy gyereket, akit aztán ki tudja kik és hogyan nevelnek fel. Én nem szeretnék azzal a tudattal élni, hogy lehet, hogy a 6 éves gyerekem kinn dolgozik a tűző nyári napon a nevelőszülők gazdaságában, felnőttnek is embertelen körülmények között.(és ez nem extrém eset, kismillió ilyennel találkoztam a munkám során)

Az abortusszal pedig együtt lehet élni, mindennel együtt lehet élni. Nem igaz, hogy utána az ember sosem lesz a régi. Nyilván nem felejted el soha, de az sem igaz, hogy ebben mindenki meghasonlik és összetörik. Ez egy olyan döntés, mint bármelyik másik az életben, együtt kell élni a következményeivel, de együtt lehet, csak nem kell azokkal foglalkozni, akik még plussz bűntudatod akarnak az emberben elültetni, csak mert ők megtartanák bármi áron.

Tudod, kérdező, én nem ifjúságvédelemmel foglalkozom, tehát filter mögött látom a világot, de mégis úgy gondolom, rettenetes lehet azzal a tudattal élni, hogy a saját gyerekem halálára mondtam igent. Én nem egy olyan a témában tapasztalt nő sorsába nyertem bepillantást,akik 50-60 évesen is számon tartották, mikor lenne a meg nem szült gyerekük születésnapja. Akik minimum eggyel kevesebb ajándékot tudtak tenni a karácsonyfa alá. Aki az örökös "Mi lett volna, ha...?" bűvkörébe zárták magukat. Persze, együtt élnek a ténnyel,hogy azt, akit a legjobban szerethettek volna, maguk árulták el,mert nincs más választásuk,de hogy mi módon és milyen áron, azt egyedül ők tudhatják. Ezeket az asszonyokat 30-40 év távlatából már nem kérdezi senki, úgy is mondhatnám, nincsenek a médiafigyelem központjában. Erről miért nem beszélnek a t. ifjúságvédelmisek? Saját nagyanyám, akiről mindössze egyelten elszólásból sejtem, hogy megtette egykor..., számtalanszor mondogatta:"Istenem, ha tudtam volna, ki van odabenn!", mert a modern technikának köszönhetően a saját szemével látta, milyen csodálatos és titokzatos az emberi élet a születés pillanatáig is. Most 84 éves, de még mindig hordozza, cipeli a súlyos terhet.

Miért magától értetődő, hogy az ún. nem kívánt gyerekek egyből az állami ellátórendszerben kötnek ki? Legalább fél Magyarország potyautasként jött a világra. És a többségük köszöni, jól van attól még, hogy "rendelésen felül" érkezett! Olyan opció nincs, hogy bár nem volt tervbe véve (bár én ezt a nézőpontot igencsak nem kedvelem), de természetesen örömmel fogadjuk? Hol olvasható, hogy inkább nem eszem, de a gyerekem nem fog nélkülözni? Megjegyzem, Magyarország a világ felső 1/3-ába tartozik válság ide, válság oda... Egy váratlanul pozitív teszt után biztos, hogy az abortusz/inkubátor lehetősége kell hogy az első gondolat legyen, ahelyett, hogy azon járna az eszünk, a felmerülő nehézségek miként küszöbölhetőek ki? Egészen biztos, hogy váratlan gyerekeinknek azt kell mondanunk:"Nem vagyok rád felkészülve?" Kizárólag a jómódú, boldog élet lehet érték, a nélkülöző, hányattatott gyerekkor utáni jövő nem tartogat kincset érő lehetőségeket?

Biztosan van, aki idős korára sem teszi ezen túl magát.

Ahogy az a gyermek sem lesz soha egészséges felnőtt, akit nem akartak.

Persze más az, ahol nem tervezik, becsúszik, nem tudják mi legyen, majd végül amellett döntenek, hogy megtartják. Az egy külön történet.

Az meg egy másik, ahol a nő rá van kényszerítve, hogy bár a háta közepére sem kívánja, de megszülje.

Beszélgetettek már olyan gyerekkel, aki azért vagdossa magát, mert ezzel bünteti magát? Otthon csak azt hallotta, hogy "ha te nem lennél" és a testi fájdalommal próbálja elnyomni a lelkit? Beszélgetettek olyan gyerekkel, aki magát csak és kizárólag negatív jelzőkkel tudja leírni, mert otthon folyton azt hallja, hogy ő minden rossznak az okozója?

És olyannal, akit vernek, bántalmaznak a nevelőszülei? Akit 12 évesen, iskola után és hajnalban iskola előtt úgy dolgoztatnak, ahogy egy felnőttnek is nehéz lenne? Aki ezért úgy érzi, hogy ő csak erre alkalmas, az igazi szüleinek nem kellett, a nevelők pedig kizsákmányolják?

Olyan gyerekkel, akit molesztálnak, mert nem saját, lehet?

Olyan gyerekkel, aki könyörög, hogy keressük meg az igazi szüleit, mert azok már talán nem utálják annyira, mint amikor várták a születését?

Ezek nem elszigetelt, egyedi esetek, ezek mindennaposak. Különösen az önmagukban tudatosan kárt tevő gyerekeké, illetve azoké, akiket bántalmaznak akár a saját szülei, mert nem kívánt volt, akár a nevelőszülei.

És ha bántalmazzák, elveszi a rendszer persze és kiküldi máshoz. De a bántalmazás lelki terhével már akkor is együtt kell élnie élete végéig, nem beszélve arról, hogy embertelen egyik családtól a másikig sodródni.

Lehet védeni a meg sem született gyerek jogait és beszélni arról, hogy mi lesz a nővel, aki elveteti, 50 év múlva.

Ki foglalkozik azzal, hogy mi lesz azzal a gyerekkel 50 év múlva, akit tényleg nem akartak és akivel ezt utána az élete minden percében éreztették? Tényleg jogunkban áll ezt tenni? Ki dönti el, hogy mi a rosszabb, egy örökre lelki sérült gyerek (és egy vele együtt tönkre tett nő, akire ő rá lett kényszerítve) vagy egy korai abortusz. A lélek megölése is gyilkosság, legalábbis annak egy formája, csak ezzel felénk nem divat foglalkozni, mert a lelkibetegség nyugati kór, ugye...

Ugyanakkor, ha már foglalkozunk az abortuszon átesett nő lelkivilágával, foglalkozzunk annak a gyereknek a lelkével is, aki a szülei akarata ellenére fog ebben a világban élni, mert neki is van...