Az "egyiknek sikerul, a masiknak nem" feldolgozasa?

Hát ez Rajtad múlik, hogy hogyan állsz a barátnődhöz, és magadhoz.

Ketté kell választani a kettőtök problémáját fejben.

Én viszonylag későn mentem férjhez a barátaimhoz képest, évekig szingli voltam, míg nekik már 1-2-3 gyerekük volt, mégis tudtam nekik örülni, tudtam velük találkozni.

A legjobb barátnőmnek konkrétan két gyereke volt, amikor én férjhez mentem, nekem az első született, amikor neki a harmadik, így együtt örültünk abban a terhességben már.

Nem egyformán halad az élet, és a saját küzdelmeinket meg kell vívni, a többiekén csak osztozni kell.

Ha igazán jó barátnőd, akkor el is mondhatod neki pont ezen érzéseidet.

Hogy örülsz az ő örömének, illetve próbálsz, de totál össze vagy törve, és hogy segítsen Neked ebben.

Én idő közben a 4. gyerekünket várom, majdnem 40 évesen, de van egy barátnőm, aki viszont MÉG MINDIG szingli.

Amikor vele vagyok, akkor nem beszélek agyba-főbe a gyerekeimről, inkább őt kérdezem, hogy hogy van, neki így tudok segíteni, érdeklődöm minden más iránt, ami nem ezzel a témával foglalkozik, és ha ő hozza fel, csak akkor beszélek róla.

És hidd el, hogy neki is nehéz lehet a jelenlétedben örülni, mert ő is jól tudja, mi a szitu, de ha tényleg barátság ez, akkor átlendültök rajta, csak adj egy kis időt magatoknak.

Én fordított felállásban voltam. Unokanővéremék (2 év van köztünk) 2 éve próbálkoztak inszeminációval, beültetéssel sikertelenül, mikor kiderült nekem, hogy babát várok (és a kapcsolatom is elég friss volt a párommal.)

De meglepő módon jól fogadta. Ez volt tavaly decemberben. Márciusban, 4. beültetés után Ő is pozitívat tesztelt. Én jövő hónapra várom, Ő november végére.

Csak annyit tudok mondani, ne add fel, hamarosan nektek is össze fog jönni!

Szia!

Nagyon átérzem a helyzetedet.

Jelenleg 4 éve próbálkozunk. Legjobb barátnőm véletlenül terhes lett. Akkor még csak 5 hónapja voltunk rajta az ügyön, nem is okozott lelki problémát a bejelentése. Telt múlt az idő, közben kiderült, hogy nálunk nincs minden rendben: 4 sikertelen lombikon vagyunk túl. Januárban ismét kaptam a jó hírt, barátnom megint babát vár. 3 napig csak sírtam. Mert nem tudtam örülni. Nem az bántott, hogy nekik (és még nagyon sok párnak a környezetemben) miért sikerül, hanem hogy nekünk miért nem! Nehéz volt megemészteni, 1-2 hétig nem is találkoztam vele. Kellett nekem ez a kis idő, hogy elfogadjam/feldolgozzam. De sikerült. 2 hónap múlva születik a babája, alig várom, hogy legalább ott babázhassak, mivel nálunk még mindig változatlanul nem jön...

Én is megértelek... 3 sikertelen inszemináció és 2 sikertelen lombik van a hátunk mögött. Testvéreméknél úgba, hogy nem is akarták. Mikor bejelentették az első lombikunk kellős közepén voltunk; mikor megszületett a 2. sikertelen után pár nappal...

6 éve próbálkozunk. Időközben a kolléganőimnek több gyerekük is született; amíg ők kismamák voltak, babáztak, a többletmunka mindig rám hárult, nem mehettem el szabadságra, nyaralni. Mintha még az ág is engem húzna...

Persze nem tudtam az örömüknek tiszta szívvel örülni. Inkább csak elfogadtam idővel.

Sosem az volt a baj, hogy nekik lett, hanem az, hogy nekünk nem, pedig mindent megteszünk érte. A saját nyomorom erősödött fel minden egyes alkalommal. Csak az idő segített feldolgozni.

Amit en irnek mar levan irva.

Annyit fuznek hozza, hogy ehhez a baratnod megertese is kell, akkoris ha netan kevesebbet talalkoztok. Elkellene mondanod ezt Neki is. Megfogja erteni. Jobb elobb elmondani, es nem lesz olyan nehez.:)

Én is irigykedem mindenkire aki teherbe esik akár elsőre akár hosszú évek után sikeresek.DE magamba folytom,próbálok a realitás talaján maradni!

Férjemnek szoktam elmondani h mennyire fáj ez nekem,de Örülök azért más sikerének.Olyan kettős érzés ez.