11 éves kislány gyásza, Édesanyja elvesztésének feldolgozása. Hogyan?

Lehet hogy nincs igazam, bár én szerintem lehet a gyász érzsét, vagy azt, hogy egyáltalán elvesztette, elnyomta magában az érzést teljesen,és lehet nem is akar foglalkozni ezzel az érzéssel..

Hát.. a pszicho dokinak igaza lehet amúgy.

Csak aztán ne maradjon benne túl sokáig az elfojtott érzelem ,hosszú távon nagyon nem egészséges, se a lelkének se a testének.

Májusban lesz harmadik éve, hogy elvesztettem a nagymamámat. Velünk élt, nagyon szoros kapcsolatunk volt.

Körülbelül egy évig magamba fojtottam, próbáltam úgy tenni mintha nem történt volna meg, persze a hiány óriási volt. Az elfojtása miatt eléggé megváltoztam. Rossz irányba sajnos. Amikor nagyon tanácstalan voltam és elveszett, rájöttem, hogy minden igazából ez miatt volt. Így próbáltam feldolgozni. Azóta sokkal többet sírok miatta, sokkal valóságosabb az egész, mégis könnyebb.

Szerintem mindenképp beszélni kéne vele, csak megemlíteni olykor olykor, hogy meglásd hogyan reagál rá. Ha nem akar beszélni róla akkor sokat segíthet az is ha csak szimplán foglalkoztok vele. Játszotok, tévéztek...

A pszichológus is jó ötlet lehet. Én rengetegnél jártam már(nem pont ez miatt), de csak egy volt olyan aki valami változást indított el bennem.

Idővel talán könnyebb lesz.:)

15/L

10 éves voltam , amikor nagyapám meghalt.

Velünk élt mindig is, de rákos lett ezért az utolsó heteket vagy nem is emlékszem már talán hónapokat is kórházban töltötte nem láttam annyira sokat.

Nem voltunk olyan nagyon szoros kapcsolatban, nem nagyon szerettem.

Amikor megtudtam , hogy meghalt nem mondtam semmit csak csendben maradtam és filmet néztem pont emlékszem. Próbáltam nem gondolni az egészre inkább elfojtani magamban. Könnyem maximum egyszer-kétszer potyogott.

Én mindig is ilyen "kemény" voltam. Elég sokat sírtam, de nagyobb dolgok miatt sosem.

Amikor anyukám elköltözött és elváltak apámmal nem sírtam, ha el is kezdtem akkor elfojtottam magamban mondván : Nem! Én nem fogok sírni. Akkor 13 éves voltam. Most egyre többet sírok már több ,mint egy éve és ha most halt meg volna nagyapám nem tudom hullott-e volna könnyem, mert akkor nemigazán jött.

Elég hamar feldolgoztam , most már igazából nem is hiányolom, ami furcsa számomra de tényleg nem..

15\l

Én egyszer borultam ki a bátyám halálán. Akkor én is 11 voltam. a bátyám 17, és a buszba amin utazott belehajtott egy kocsis.

Először arra gondoltam, hogy milyen jó volt a bátyám, meg hogy miket csináltunk eggyütt, de utána jött az a tudat, hogy nem lesz többé, és soha többé nem leszünk már eggyütt. Bementem a szobámba, és vagy 1,5 óráig folyamatosan sírtam. Utána egyre kevesebbet. A sírás nálam itt jót tett.

A pszichológus nagyon jó ötlet és nagyon fontos is az ő esetében! Ugyanis a kislány nem gyászolta meg az anyukáját. Vajon miért? Tabu volt otthon ez a haláleset? Elmehetett a temetésre? A család beszél erről nyíltan? Tartottatok-e beszélgetéseket, emlékezéseket?

A pszichológus tudni fogja a módját, de ennek ki kell belőle jönnie, különben nagyon súlyosan károsodhat a személyiség. A halál okát nem írtad. Ez is nagyon fontos.

És a legfontosabb, semmi tabu! A gyerkek, kamaszok nagyon érzékenyek erre.

Van egy nagyon jó könyv: Polcz Alaine: Meghalok én is?

Ezt olvasd el mindenképpen, mert a gyászfolyamatról, gyermeki gyászmunkáról és annak a megsegítéséről szól. Alapmű! Társadalmunk annyira tabuként kezeli a halált, hogy gyakran ez okoz patológiás gyászmunkát, mert a gyászolónak nincsen kivel megosztania a félelmét, az esetleges dühét stb.

Nem rontottatok el semmit!

A negyedik voltam.:)

A nagyszülők a te léted által kapnak elégtételt a fáradságos munkájukért. A túléléssel fizetsz a szüleid gondoskodásáért, a veled való törődésért. Csak ezt soha, sehol senkiben nem tudatosítják, pedig sokat segítene. Természetesen a lelkünk mélyén azt hisszük, mindenki örökké fog élni a környezetünkben, és egy kicsit magunkról is van egy ilyen elképzelés.

De meg kell értetni az igazságot és ez nem könnyű dolog.