Lehet, hogy nem ide kellene írnom, de muszáj kiírnom magamból. Más hogz kezeli ezt a helyzetet?

Nehéz szituáció mert mégis mit mondhatnának, próbálnak biztatni, valamit csak kell mondaniuk ha találkoztok és szóba jön a téma. Kicsit furcsa lenne ha nem mondanának az égvilágon semmit,csak elmesélnék ők hol tartanak a terhességgel vagy mi van velük aztán neked semmit se mondanának....

Hidd el hogy vmi biztatót akarnak csak mondani, nem tehetnek róla hogy pont ilyen szerencsétlen mondatot találtak el, az ember néha nem tudja mit is mondhatna...

Nekem 4 kicsikém van, mind a 4 egyetlen alkalomból sikerült természetesen nagyon örülök nekik- de van egy barátnőm akinek különféle nőgyógyászati gondjai derültek ki így 27-28 éves kora körül, szorgalmazta a nőgyógyász is hogy ahogy telnek az évek egyre kevesebb esélye lesz a terhességre. Akkor nem volt még párja, most már igen de csak nem jön a baba.

Beszélgettünk nem olyan rég, és én hülye- így utólag már így gondolom de jót akartam- azt mondtam neki hogy próbálják meg kicsit elengedni ezt a baba témát tehát hogy irányuljon másra a figyelmük a férjével (nagyon jól élnek korábban mindig túrákat szerveztek, utazgattak, mindenféle újdonságba belevágtak együtt de egy jó éve sehol se voltak annyira fél már barátnőm hogy jaj most elmegy wellnessbe vagy biciklizni akkor a peteérést vagy beágyazódást gátolja szóval teljesen ráfókuszált erre a dologra).

Na és kibukott belőle hogy könnyű nekem mert bezzeg rám rámnéz a férjem és terhes leszek és fogalmam sincs ő mit érez.

Persze magyarázkodhattam már hogy csak jót akarok meg próbálok vele együtt ötletelni stb. de már mindegy volt.

Azóta végigpörgettem már magamban többször és nem mondanám újra ezt természetesen de akkor nem tűnt olyan nagy hülyeségnek hiszen sokaknak javasolják ezt- de pont tőlem nem bírta meghallgatni ezt azt hitte bagatellizálom a problémáját holott egyáltalán nem!!

Csak azt akarom ezzel-jó hosszú lett- hogy sokszor az ember "elefánt a porcelán boltban" de nem akar rosszat sőt jót akar mégis rosszul sül el:((

Engem is kerülnek a barátnőim egy ideje. Évek óta szeretnénk babát, a páromnak januárban rossz lett a spermaszáma, engem februárban műtöttek rossz citológia miatt (plusz más is volt), és megírtam nekik - mert kb. évente 2x találkozunk annak ellenére, hogy 12 éve jó barátnők vagyunk -, hogy mennyire el vagyok keseredve, hogy nem lehet babánk és valószínűleg csak a lombik jöhet szóba. Erre az egyik (3 gyereke van): "jaj nyugi, majd lesz nektek is" és a másik, akinek közben kiderült (ő akkor már tudott róla), hogy becsúszott a gyerek: "ne idegeskedj, hamarosan nektek is sikerül"...most erre mit mondjak, azt hiszik, hogy nem próbáltunk már mindent? Nagyon rosszul esik, hogy ennyi év után ennyire közömbösek, nincs senki, akivel megbeszélhetném ezeket a dolgokat, szar érzés, hogy az "itteni" emberekben néha több empátia van, mint azokban az emberekben, akiket a barátaimnak hívtam. Ja, azóta már beszéltünk többször is, de egyszer sem kérdezték meg, hogy vagyok, vagy mi a helyzet velünk?

Na mindegy, ilyenkor sajnálom, hogy nincs egy "barát-kereső" oldal :)

első vagyok

igen utolsó ez nekem is ismerős,végig segítettem barátnőmnek a terhesség alatt meg utána is mikor látogatási tilalom volt és csak ennyi,azóta néha felhív ha a gyerekkel menni kell orvoshoz és jó lenne ha segítenék,de szerencsére mindig dolgozok és nem is bánom,mert észre sem veszi hogy nekem milyen érzés,hogy meg se kérdezi hol tartunk már a babával és jön azzal hogy ők csak 2szer nem védekeztek...ő nem gondolta...jah...

Szerintem ez egy olyan helyzet, amit mindenkinek nagyon nehéz feldolgozni. Amíg benned van egy szikrányi irigység, addig részedről sincs rendezve a kapcsolat - és miért ne lenne irigység ebben a helyzetben? Ők pedig valószínűleg sajnálják, hogy nektek eddig nem sikerült, viszont ezt elég nehéz normálisan kifejezni.

Én a másik oldalon állok több szempontból: a barátaim közül először lett párkapcsolatom - én nyitott maradtam a barátaim felé, de ők valamiért úgy érezték, hogy csak a barátomról beszélhetnek velem (ez inkább bennük csapódott le így, engem kifejezetten zavart, hogy folyton csak róla kérdeznek). Ezt is nehéz volt kezelni, éreztem, hogy nem természetes így a dolog. Aztán ez az évek során rendeződött, de előjött ugyanez az esküvőnél is.

Aztán a baba is, hála Istennek, nekünk kb. azonnal jött. Nem is számítottunk rá ilyen gyorsan. Megmondom őszintén, az első pár hétben éjjel-nappal a terhességről beszélgettem volna, annyira kitöltötte a gondolataimat, de nem akartam ezzel terhelni senkit (illetve a 12. hétig titok volt, mire nyílt dolog lett, lecsengett ez az időszak). Amikor elmondtuk a babát, megint mindenki azt érezte, hogy most csak erről kérdezhet, meg beszélhet velem - holott nekem lett volna másra is igényem. Hiába kérdeztem őket az ő dolgaikról, biztos nem tartották fontosnak a babához képest, egyszerűen nem tudtunk normálisan beszélgetni, és ez azóta is tart.

Ha pedig olyan ismerőssel találkozom, akik régóta küzdenek gyermekért, azzal nekem is nagyon nehéz mit kezdeni. Mert úgy érzem, hogy már a jelenlétem is a saját sikertelenségére emlékezteti - miközben én nem tartom sikertelenségnek a gyermektelenséget. Nem merek semmit mondani neki ezzel kapcsolatban, mert egyrészt félek, hogy megbántom, másrészt hiteltelennek tűnik az én számból az, hogy biztos sikerülni fog nekik is, mert ugye nekünk könnyen jött, nem tudom, milyen ezen őrlődni. De azt tudom, hogy nagyon szeretném, ha nekik is lenne már baba. Viszont, mivel az életünknek ez a területe elég meghatározó, és így szépen tabuizálódik a téma, minden másban is falak alakulnak ki.

Összességében: szerintem, ha te el tudod engedni az irigységet, ők pedig a sajnálatot, akkor fogtok tudni őszintén beszélni erről is, és minden másról. De ez nem megy magától, kell, hogy mindnyájan akarjátok a baráti kapcsolatotokat, és kell, hogy őszintén beszéljetek az érzelmeitekről is (pl. hogy neked kifejezetten rosszul esik ezeket a "biztatásokat" hallgatni).

Nem tudom, hogy segítettem-e, de nekem - így a "másik oldalon állva" - ezek jutottak eszembe.

Én igyekszem nem haragudni rájuk, de nem hinném, hogy valaha képesek lesznek komolyan beleképzelni magukat az én/mi helyzetünkbe. Nekik gyakorlatilag elsőre sikerültek a gyerekek, s mikor én mondtam, hogy örülj neki, mert mi egy éve (ez 2011 elején volt) várjuk, nekiállt hencegni, hogy de ő mekkora király, mert két peteérése is van egy hónapban...bár fizikailag kissé nehezen tudom elképzelni, de gratulálok hozzá. Mondjuk, ha 1-én van az egyik, akkor 30-án lehet a másik, szóval ez nem annyira nagy kunszt :)

Nem küzdöttek érte, el sem hitték, mikor viccesen megjegyeztem, hogy össz-vissz 12-24 óránk van akciózni, teljesen elképedtek. Ők nem tudják milyen napi 6x cukrot mérni, havonta vérvételre és nőgyógyászhoz járni, életem végéig szedni a pm gyógyszert, hogy nehogy baj legyen, hőmérőzni, ovutesztelni, reménykedni és összetörni minden hónapban éveken át...

Akinek most lesz babája, júliusban lesz az esküvője, rossz lesz látni a gömbölyödő "nem kívánt" pocakját (azt már nem is írom, hogy milyen háttér, körülmények és kapcsolatba érkezik a pici - ez az ő döntése), de megpróbálok őszintén mosolyogni és örülni vele.

Már szóba sem merem hozni a témát, tényleg nem csak erről szoktunk beszélgetni, én mindig mindenkit szívesen meghallgatok, de engem senki. Ők a barátaim, nincs más a páromon meg az anyukámon kívül, de őket sem akarom ezzel traktálni. Persze mikor após megjegyzi, hogy jó lenne, ha összekalapálnánk már nekik egy unokát, legszívesebben sírva fakadnék, de csak kínosan mosolygok, mit tehetnék?

Igyekszem pozitívan gondolkodni, és próbálom lefoglalni magam, néha feljövök ide, elolvasok néhány sikersztorit, és erőt gyűjtök, és hiszem, hogy egyszer nekem is valóban sikerülni fog.

Kedves kérdező: amint látod, sajnos nem tudok jó tanácsot adni, egyenlőre én is keresem az utat vissza a régi barátaimhoz, de kicsit úgy érzem, csak én vagyok az, aki elsőnek lép. Már sokszor attól fel tudnék robbanni, hogy meglátok egy kismamát - ne értsetek félre, nem csak az irigység beszél belőlem, most azokra gondolok, akik épp olyan fejet vágnak, hogy az az érzésem, hazamennek és felkötik magukat -, mert legszívesebben odamennék hozz, és megkérdezném, ugyan mi bajod van, örülj már kicsit, hiszen babát vársz. Sokan azt sem tudják mekkora csoda és boldogság ez.

Elnézést, hosszú voltam.

4-es