Miért ilyen igazság az élet, jogosan húztam fel magam?

Sajnálom hogy így érzel. Minden érzés jogos, a viselkedéseddel sem volt probléma viszont pszichológust felkeresnék a helyedben.

Az, hogy nem vagy kibékülve a donorral később is okozhat problémákat, akár a szülés utáni depresszió esélyét is növelheti vagy például kötődési problémák alakulhatnak ki.

Mi is előre beszéltünk erről a férjemmel mert nálunk is voltak dolgok amik miatt aggódhattunk, és nekem a donor volt elképzelhetetlen, neki meg az örökbefogadás. Nagyon nehéz lehet neked így hogy belekényszerítve érzed magad egy számodra nem is igazán elfogadható megoldásba. Ez nagyon nem oké.

Még vizsgálódnék tovább valamerre hátha valaki meg tudja mégis mondani mi lehet a baj. Férjednél is nem tudom mennyire végleges ez a diagnózis, nem lehetne e még tovább keresni specialistát hátha...

Nem csodálom hogy ki vagy borulva ez mindenkit megviselne. Szerintem mindenképp arra kellene törekedni hogy ne törődj bele olyanba amit nem tudsz 100%ig őszintén elfogadni.

17#-es amit írt én is így voltam egy idő után. Tömtem a vitaminokat,figyeltem az ovut,nem ittam,sportoltam,kajára figyeltem full oda, még a kávémat is csökkentettem,semmit se mertem nehogy emiatt ne jöjjön. A munkahelyen nehéz időszak is volt,de miután nem jött össze nem mertem váltani sem,mert évek óta ott dolgoztam már és így,hogy problémák is voltak,nem akartam éveket várni megint védekezéssel úgy,hogy közbe petefészek kimerülést is találtak. De nagyon stresszes időszak volt, alapjáraton nyugodt ahol dolgozom,de az ott borzasztó volt akkor,gondolom az a stressz is rátett ott. Megvoltak a kivizsgálások, kértünk időpontot a meddőségibe, több mint félév volt. Ott elhatároztam magam,elkezdtem munka mellett suliba járni,hogy tudjak munkahelyet váltani, úgy voltam vele láthatóan úgy sem jön össze,akkor legalább addig ne csak várjak,hanem éljem az életem. Az ott kegyetlen volt, éjszakáztam, abból suli, suliból éjszakai műszak,majd váltott nappali 12 órás. Nem sokat aludtam azokban a hónapokban,de olyan jól éreztem végre magam, imádtam a sulit, lekötött. Na ezt így toltam szeptembertől. Októberbe az újabb hormon eredményem rosszabb lett, akkor elengedtem,nem sírtam se már,akkor azt mondtam jólvan. A novemberi hónapba volt minden, férjemet baleset érte, én beteg lettem, a suliba befulladtam a kémia laborba,ittunk, buliztunk,csak egyszer voltunk együtt, és decemberbe nem jött meg. 2,5 év után. Hogy miért pont akkor,lehet amúgy is akkor,lehet azért mert lazára vettük nem tudom,ki tudja. Most lesz egy éves. Úgyhogy hasonlóan voltam,mint a 17-es.

Viszont én totál megértelek, végigkísértem sok barátnőm, kolléganőm terhességét, nagyon nehéz volt, örültem nekik de nehéz volt, hogy én is vágynék rá. Nekem volt barátnő,aki tudta min megyünk keresztül,de nekünk vihogtak,hogy tesoprojektbe lesznek,stb. Viszont ők tudták,hogy már két éve nem jött akkor. Beszéltünk azóta,de nekem ott bemutatkozott, hiába keres mostmár,pedig végig mellette voltam. Ellenben nálatok nem tudtak róla,akkor nem mondták volna így ezt. De egyébként tök jól reagáltad le szerintem. Beültetés nélkül is nagyon nagy érzelmi hullámvasúton mentünk át,el se tudom képzelni azzal együtt milyen nehéz lehet. Kitartást! Amikor valami nehezebb volt kellett pár nap,hogy visszaálljak. Esetleg tényleg pszichológus? Férjed a donor témát hogy éli meg?

“ Elegem van már abból, hogy mindenben más dolgai teljesülnek az enyém meg mindig elbukik...”

Ezzel a mondattal kezdj valamit. Első körben pl családállítás. Aztán pszichológus.

Hát nézd, a fájdalmat értem, megértem, rohadt szar érzés. De erről nem ők tehetnek, nem lesznek ettől rossz szülők, sem kevésbé alkalmasak, hogy megijed egy kicsit, vagy hogy nem tudta, hogy terhes lehet és bulizott. Ezt szerintem te is érzed, hogy azért abszurd dolog ezen kiakadni. Most érzékenyebb vagy, nyilván, de neked nem velük kell foglalkozni, hanem magadon dolgozni. 38 évesen pedig azért annyira ne jegeld a témát szerintem.

Az első baba nálunk is elsőre összejött, egy problémás terhesség követte, de minden rendben. A második meg nem akar jönni, már belehalok lelkileg én is.