Hogyan kezeljem mikor rám akarják tukmálni az anyaságot?

Nem szeretnék gyereket. Nagyon aranyosak és egy ideig szeretek is velük lenni, de ez így bezárult. Bele se akarok gondolni abba, hogy nekem valaha is saját gyerekem legyen. Nem szeretnék kiszolgáltatott lenni egy gyereknek és “otthon láncon tartva” lenni. Van egy únokahúgom akit egyszerűen imádok, de őt heti 1x látom és az pont elég, viszont a családom (a férjem kívételével) állandóan a gyerek témán pörög. Mindig elmondom, hogy most nem állok rá készen. Sem lelkileg, sem testileg. De persze én ezt nem ideiglenes állapotnak veszem, hanem én eldöntöttem, hogy NEM LESZ GYEREKEM. Maximum örökbe fogadunk egy 10 plusszos kisfiút vagy kislányt, de kisbabát ami ráadásul saját? Soha. Szóval visszatérve a kérdésre, állandóan kapom, hogy milyen ember az aki nem akar gyereket vagy milyen nő az aki nem akar szülni. Valóban igazuk van. Én egy kicsit más vagyok a többi nőtől elég sok szempontból, de szerintem nem vagyok egy borzalmas ember attól, hogy nem akarok gyereket. Azt meg főleg nem akarom, hogy a külső nyomás miatt legyen ami rám nehezedik.Tudom, hogy nem tudnám úgy igazán szeretni... Idegesítene, hogy rajtam lóg, nekem kell róla gondoskodni, törőlni a fenekét, altatgatni, na azt meg főleg nem akarom, hogy befeküdjön közénk az ágyba...Bah... Szóval valami tipp jól jönne, hogy hogyan közöljem ezt az ősanya anyámmal vagy a mintaapa édesapámmal és a ,,6 éves kislány szerető édesanyja vagyok” nővéremmel :) Örökbefogadást nagyon szívesen támogatom, sőt még akarnám is, de kizárólag 10 plusszos gyerket. Szegény tini gyerkőcöknek így is elég nehéz otthont találni. Kettőt is válalok!!! Szóval aki segítene pár szitut leírni ennek a BORZALMAS, illetve FŐRTELMES döntés közléséhez azt megköszönném. (Illetve azt még elmondanám, hogy minden tiszteletem az anyukáknak, akik csodálatos embereket neveknek fől, de én sajnos nem vagyok ilyen ,,anyukatípus”)