Mit gondoltok arról aki nem akar gyereket?

2. babával a hasamban azt mondom, tökéletesen megértem azokat akik nem akarnak gyereket.

Én is világéletemben nem szerettem a gyerekeket, nem értek hozzájuk, idegesítenek, a sírástól, hisztitől pedig felrobbanok annyira dühít.

Persze a saját gyerek más, de el kell fogadni a tényt, nem mindenki született ősanya, valakit boldoggá tesz a gyerekeivel töltött idő, valakit nem, vagy kevésbé.

Kérdésedre válaszolva, én csak annyira veszem komolyan a huszonévesek vernyogását, hogy ezért meg ezért nem akarnak gyereket, mint a tizenévesek aktuális sztárimádatát. Ők ugyanúgy 100%-ig meg vannak győződve róla, hogy örökké szerelmesek lesznek, mint ahogy ti azt gondoljátok, hogy soha nem akartok majd gyereket, de a felnőtt ember úgyis tudja, hogy ez nem igaz :)

Ha 35 felett mondja vki, hogy nem akar gyereket, azt már komolyan lehet venni, de ez az emberek kb 1%-a.

Te kérdezted a véleményemet, én pedig leírom, ha nem baj😊én alapvetően önzőnek tartom azt a nőt (közel a 30-hoz), aki nem akar gyereket. Nyilván a saját kényelme a legfontosabb a számára, gyakran annyira, hogy nem is képes feladni azt a családért sem. Előre bocsátom: én az az anyuka vagyok, aki élek-halok a gyerekeimért, két csodát kaptam az élettől minden nehézségével együtt. A legnagyobb boldogságban csak ülni, és gyönyörködni Bennük. De én alapból is szeretem a gyerekeket.

Ha ezen a csöpögő cukormázon kicsit tovább nézek, azt látom, hogy a két gyermekem a legnagyobb tanítómesterem. A születésükig azt hittem, én vagyok a májer, sikeres magánélet, sikeres karrier, álomfizetés, stabil egzisztencia, boldog házasság...aztán megszülettek, és jött a nagy felismerés: semmit nem tudtam magamról, az igazi életről. A gyerekek annyit tanítottak nekem saját magammal kapcsolatban, hogy most már nagyjából kezdem kapizsgálni, ki is vagyok én valójában. Akinek nincs gyermeke, szerintem kicsi az esélye arra, hogy ezeket a mélységeket-magasságokat magától bejárja. Kevés az az ember, aki igazán magába néz, komoly belső életet él, a legtöbben a felszínen mozognak, picit felületesen élik az életüket. Itt is ilyeneket említenek, mint délig alvás, vacsorák, utazás...persze, jók is ezek, kellenek is nagyon, de az élet ennél sokkal több...az évek során gondolom, magától jön egyfajta életbölcsesség, a saját gyerekek hamarabb elindítanak ezen az úton, ha készen állsz, ha nyitott vagy. Soha nem kerülsz annyi komolyan feszítő helyzetbe, mint egy gyermekes szülő. És a feszítő szó itt nem jelent feltétlenül negatívat: feszíthet a hatalmas boldogság is, vagy egy hirtelen óriási félelem, aggodalom a gyereked iránt, a gyerek előtt nem voltam tudatában annak, hogy hogyan is reagálok ezekre a helyzetekre.

A saját gyermek egyszerre hatalmas boldogság, nyűg, önmegismerés, adok-kapok, állandó fejlődés...aki nem akar gyereket, az ebbe az utcába nem akar bemenni...ez az én véleményem. Az ilyen ember önző, ezzel együtt bizonyos értelemben lusta is, és hiányában van annak az igénynek, hogy tanuljon önmagáról, fejlődjön.

Valami miatt az emberek többsége önmagától nem kezd el komoly belső életet élni, a gyerek ebben segít.

Persze, kivételek mindig lehetnek, de nem ez a jellemző.

Elismerem, hogy én is hasonlóan felületesen éltem az életem, bár nem voltam ennek tudatában. Gyerekkoromtól kezdve zenéltem, művészetekkel foglalkoztam, sokat voltam egyedül, amikor gyakoroltam, úgy éreztem, volt lehetőségem elmélyülni. Gyerekekkel az élet a legnagyobb kaland szerintem. Legyen bármilyen önismereti tanfolyam, meditációs technika, agykontroll, soha nem kerülsz annyira élesben bele a helyzetbe, mint amikor egy vagy több gyermek édesanyjaként kell helytállni. Lehet modellezni helyzeteket, de sosem fogod igazán megtudni, hogy például egy pánikhelyzetben hogyan reagálsz. Persze, senkit nem akarok megbántani, jöhet baleset vagy bármi más, amikor az ember kénytelen helyt állni. De beszélek itt türelemről, kitartásról, önfeláldozásról. Egy kisgyermek nevelése olyan, akár az alkotás folyamata: egy üres lapra Te írod föl az első szót. Csodálatos!

Nyilván, ez az én véleményem, ezt az előző kommentemben is hangsúlyoztam. Én azóta élek igazán, amióta gyerekeim vannak. Pedig volt részem nagy utazásokban, nagy szerelmekben, sok mindent és sok félét tanultam, megismertem sok embert.

Az kimaradt az előző kommentemből, hogy viszont nagyon becsülöm azokat az embereket, akik miután fölismerték, hogy nem való nekik a gyermeknevelés, nem vállalnak pusztán társadalmi nyomásra gyermeket. Sokkal felelősségteljesebbnek tartom az ilyen embert, mint azt, aki kipottyantja a gyermeket, aztán rájön, hogy nem ezt az életet akarta, és onnantól kezdve nyomorgatja a saját és a gyermeke lelkét, nem beszélve arról, aki ezen felül fizikailag is bántalmazza a gyermeket, hogy így enyhítse a saját nyomorát.

Ha valaki gyermek mellett dönt, tudatában kell lennie annak, hogy a világ.legnagyobb csodáját kapja, egy saját gyermeket, akit aztán kutyakötelessége a tenyerén hordozni (ne sarkítsuk, nem majomszeretetről beszélek).

Nekem az a véleményem, hogy aki igazán fejlett személyiség, az el tudja fogadni, hogy más nem feltétlenül úgy érez, vagy gondolkodik, mint ő. Így annak, aki kijelenti, hogy azok az emberek önzőek, akik nem akarnak gyereket (legyen bármi is ennek oka), van még mit tanulnia az életben az elfogadásról. Nekem van gyermekem, most várom a másodikat, mégis elfogadom, ha valaki nem szeretne. Mégis kinek árt azzal, hogy nem szeretne családot?

Lehet, hogy valakinek a gyermekei a legnagyobb tanítói, másnak meg más, akár az az élethelyzet, hogy nem vállal családot minden társadalmi nyomás ellenére. Amíg egyik ember nem árt a másiknak, szíve joga aszerint dönteni, ahogy jól érzi magát.

Sokaknak a sajátjukkal sem lesz jobb, hiába vállalnak gyereket a rábeszélések hatására. A legszomorúbb, hogy erről még csak nem is beszélhetnek, mert rögtön meglincseli érte a társadalom.

Személyesen is sok ilyen embert ismerek - pl. anyukámat. 20 évig próbált mintaanya lenni és beadni, hogy milyen szuper is az élet. Mindig éreztem, hogy színjáték az egész. Megkönnyebbültem, mikor végre tisztázódott.