Kismamák, anyukák, apukák, tapasztalat?

Sziasztok. :(

Nos, tényleg foghíjas az egész, legalábbis annak látszik.

Tehát- a babaprojektet anno, nagyon átbeszéltük, meg egyeztünk, hogy amibe csak tudok, segítek és ott leszek vele ahol tudok, már ahogy a munkám engedi, mert ugye dolgozni is kell. Ha a főnöknek nemet mondok többször, egy idő után ő is nemet mond nekem. És akkor nincs fizetés ( ami nem átlagos, elég jó ). Én, a babatervezéskor elmentem a körzetimhez, és kértem tőle sok helyre beutalót, hogy kivizsgáltassam magam, nehogy valami baj legyen. Hála az égnek minden okés lett. Teljesen átváltoztattam az étkezési szokásaimat, olyan vitaminokat szedtem, ami serkentette, gyorsította és aktívabbá tette ott lenn a dolgokat. El kezdtem fogyózni, sportolni futni. Rengeteget sétáltunk, mikor növekedett a poci, sokat beszélgettünk a magzattal. Próbáltuk a stresszt is minimálisra csökkenteni. A munkám ami kissé bökkenő a dologban, de ezt együtt kezdtük el. Tudtuk, tudta mit vállalunk, megbeszéltük átrágtuk, csináljam tovább mert kell a pénz. Nagyon sokszor említettem neki, hogy ha úgy gondolja, abba hagyom a munkát, hogy többet lehessek itthon. De nem szólt, sőt hónap elején még tuningolt is, hogy csináljam, mert nem tudni mi lesz hónapvégén. Volt, hogy el is jött velem. Teherautóval járom az országot és Európa országait. Míg el nem kezdenétek szórni a vádakat, nem hetelős meló volt, hanem jövök-megyek. 1-4 nap volt maximum. Átlagosan 1-3 napot voltam itthon hetente. Ha volt rövid váltás ( este érkeztem reggel mentem máshová ), annak volt értelme hónap elején. Amit csak tudtam megoldottam, kértem szabit a főnök is család centrikus. Bár itt is kell húzni egy határt. A szülés előtti és utáni időket is megoldottuk, hogy volt munka is, pénz is, meg itthon is voltam sokat. Én nem nagyon jártam sehová a kapcsolat alatt, nem iszom, nem dohányzom, a fizetésem minden egyes fillérig leadtam, felégettem magam mögött mindent, álmokat barátságokat, csak a kapcsolatért, majd később a gyerekemért és a páromért éltem, és élek. Sok minden jót tanultam tőle, ezt fel vállalom. Igazából örök adósa maradok, mert ő kapart össze a földről anno, mind anyagilag, mind érzelmileg és szült nekem egy csodálatos kisfiút. Ha látnátok a képeket... :) Soha nem tudnék rájuk haragudni, az elválás is korrekt volt, meg egyeztünk mindenben. Ő, most arra adta a fejét, hogy bemegy katonának, és lesz előtte egy 3 hónapos kiképzés. Ugye ezért is költözött MOST el. Én ezt nem nagyon szponzorálom, de elfogadom. Találja meg a helyét, szurkolok neki. Nem akarok mártírnak tűnni, de nem tudom, hogy miért kaptam ezt a feldolgozhatatlan nagy pofont az élettől. Nem hinném, hogy rossz ember vagy apa lennék. Amikor hazajöttem munkából, soha nem feküdtem le pihenni, soha nem a gép elé ültem, hanem gyors fürdés, és mentem el a gyerekkel, hogy hagyjuk anyát egyedül itthon pihenni, egyéb dolgokat csinálni. Eleinte, mikor még nem kezdődött el ez az egész dolog, még hárman mentünk mindenhová. Mind ezek mellett, még mindig azt vallom, hogy sokat köszönhetek neki- megtanított tudatosan élni, bocsánatot kérni, megbocsátani, és a hibáimat elismerni. Láttam benne valamit, ő volt az én hősöm. Apás szülés volt, onnantól kezdve nekem az anyák, a nők, Ő, rettentő nagyot nőttek a szemembe. Jobban beleszerettem, mondhatnám, még egyszer szerelmes lettem belé. Ha nő lennék, én tuti nem szülnék. Nos, remélem leírtam mindent, ha valamit nem értetek, kérdezzetek csak bátran. Jó itt kibeszélni magamból ezeket. A napjaim nagyon nehezen telnek el, nagyon nagy dühöt érzek, hogy mit ronthattam el, mit nem vettem észre. Leg szívesebben, lefeküdnék a földre üvöltözni, toporzékolni sírni. De sírni nem merek, mert félek, hogy össze omlok. No meg kicsit szégyellem is. Voltam az orvosomnál, elmondtam neki mindent, írt fel frontint, attól tudok aludni. Megyek dilidokihoz is. Szellemileg nagyon fáradtnak érzem magam, de fizikailag teljesen kipihent vagyok. Azért is futok amikor csak tehetem, hogy teljen az idő, és fáradjak már el végre egyszer. Belülről, lelkileg egy romhalmaz lettem, nem látom a kiutat, fogalmam sincs mit tegyek, meddig várjak arra, hogy esetleg meg gondolja magát- mert ennyivel tartozom a fiamnak is. Kegyetlenül hiányoznak, üres a lakás, reggel arra kelek fel, hogy csend van.... Nem tudom, meddig bírom ezt így. Cefet nehéz dolog ez. Édes apám halála nem tett ennyire padlóra érzelmileg...