Nem tudom kivel megbeszélni mi a véleményetek?

Na igen. Nem tudok aludni... mindez attól hogy vasárnap névnapra kell mennünk az "anyósomhoz" és a párom nővérének "tökéletes családjához". 27 éves vagyok a probléma.... nem is tudom mikor kezdődött. Lényeg hogy 21 évesen teherbe estem az akkori barátomtól akit nagyon szerettem, és megakartam tartani, de aztán észérvek miatt -az apa nem volt alkalmas, a szülők nem segítenek, egy pelenkát, rugit, szoptatós melltartót se tudtam volna venni stb. - nem tartottam meg. Totál összetörtem, az abortusz altatásból majdnem nem ébredtem fel, úgyhogy a szüleim nem is tudták hogy hol vagyok.. utána vége lett a kapcsolatnak.

Rá pár hónappal találkoztam a mostani párommal - 6 éve vagyunk együtt- és annyira megnyerő volt hogy akkor azt mondtam ő vagy senki más. Két év múlva megint terhes lettem, egyetemre jártam már akkor, iszonyú izgatot lettem mert valójában éreztem h mikor fogant meg, és örültem tervezgettem, de mielőtt elújságolhattam volna a hírt elvetéltem.

Ő amúgy sem akart akkor még gyereket, és amikor kiderült vicceket mesélt így próbált felvidítani iszonyú rosszul esett, hogy hogy lehet ilyen tuskó. Mármint nem direkt, csak úgy érzelmileg véletlenül. De kézzel lábbal tiltakozott az ellen hogy gyerekünk legyen, mondván nem alkalmas az idő. Gondolhatjátok 24 éves egyetemistaként hogy be lehettem sózva mégis.

Aztán végre lediplomáztam, sikerült elköltözni otthonról a borzasztó életvitelü szüleimtől, akik mint egy szart úgy kezeltek gyerekkoromban, -mindeküözben vidékre jártam egyetemre hogy ne kelljen otthon lenni velük, mit tudtam én hogy hogy kéne élni... csak menekültem otthonról.

Most ~végre~ kettesben élünk egy albérletben, és állunk úgy hogy már esetleg a baba is jöhetne, és amire/akire annyira vágytam már 6 éve...most teljesen mindegy.

Szeretkezünk és valójában teljesen mindegy hogy mi lesz utána, még az se érdekel ha megjön pedig régen minden hónapban vettem a tesztet ha lehetett mostmeg nem igazán érdekel. Nem élem meg kudarcként. Már nem nézem sóvárogva a gyerekeket egyszerűen mindegy. És utálom hogy a "nővérének a tökéletes családjával" kell együtt lennünk hétvégén. Mert mindeközben iszonyúan fáj az egész.

Anyagilag nem tehetem meg hogy elváljunk, meg mégis szeretem de mégse akarok már tőle gyereket, azaz indulatos vagyok ha ilyen jut az eszembe.

Köszönöm hogy végig olvastad, őszinte véleményekre lenne szükségem... .