Első szülésed után visszagondolva volt olyan "félelmetes", ahogyan az ember elképzeli? Vagy teljesen más ahhoz képest, amire számít az ember?

Az utolsó hetekben valahogy elkerült a szüléstől való félelem. Lehet már elfogadtam addigra, hogy ami oda bement, az onnan ki is fog jönni. :)

Hosszabbra számítottam a brutál-hard részt. Azt hittem lesz vagy 5-6 óra, amit nem fogok tudni elviselni. A fájások megindulásától számítva 8 óra múlva tették a mellemre a kisfiam, és ebből az első 6,5 óra nagyon szépen eltelt, mintha csak havi vérzésem lenne, aztán jött az utolsó 1,5 óra. Azok már szülési fájások voltak, a tolás gyors volt 5-6 perc talán. Sokkal hosszabbra számítottam, ebben kellemesen csalódtam, a fájdalom mértékében a végén nem csalódtam. :)

Én nagyon be voltam rezelve, felkészültem a kínhalálra. Mikor szülés után a doki megvizsgált, hogy minden kijött-e, azt gondoltam magamba, hogy inkább szülök mégegyszer, csak fejezze már be.

Kb. 1 óra volt a vajúdásból, ami fájt, de az rettentően. A kitolásnál pedig sikerült teljesen kizárnom a külvilágot, csak nyomtam és nyomtam, nem láttam, nem hallottam.

A párom mesélte később, hogy telefonált a doki közben, megbeszélte a szilveszteri party részleteit.

Tehát összességében: sokkal jobb volt, mint amire számítottam.

A terhesség félidejében annyra berezeltem, hogy kerek-perec megmondtam a dokimnak, hogy én csak császárral vagyok hajlandó szülni... ő erre azt válaszolta, hogy minden megoldható... megnyugodtam. Persze idővel sokat olvastam (többek között itt), beszélgettem a szülésről és lassan hozzászoktam a gondolathoz és átértékeltem a dolgokat. Végül arra jutottam, hogy lesz ami lesz, minden úgy történik, ahogyan annak lennie kell és rábízom magam az orvosra és a szülésznőre... Az, hogy EDA-val szüljek-e, számomra nem volt kérdéses, csak az, hogy beadhatják-e, vagy sem, mert sajna volt agyhártyagyulladásom... de beadták és sokat segített, mind a fájdalomcsillapításban, mind a tágulásban. Végül indított szülésem lett, és az EDA-nak hála könnyebb volt és egyáltalán nem maradtak bennem rossz élmények... bár valljuk be, még így is vajúdtam eleget, mert csak két újjnyi kifejtett méhszájnál adhatják be... na, nekem ez is sokáig tartott, mire ide eljutottunk, kitolásra meg már nem hatott, de az nem volt fájdalmas...

Mivel szeretnénk még egy gyerkőcöt, most én azon parázom, hogy ha ilyen szerencsém volt az elsőnél, akkor biztos szívás lesz a másodiknál... de gondolom, mire ide érünk, megnyugszom :D

Mindenkinek a legjobbakat kívánom!!!

Nem féltem, csak tartottam tőle, mert nem tudtam mire számítsak, de rettentő türelmetlen voltam, mert a 37.héten már 5 perces fájásokkal mentünk be, de aztán 5 óra múlva elmúltak és 40 hét 3 napig nem is történt semmi. Akkor reggel 6kor itthon kezdődtek a fájások, de amnioszkópián még semmi jele nem volt 8kor, h én szülni fogok, pedig 7 perces fájásaim voltak, bár egyáltalán nem erősek. Hazaküldtek, ettem, filmet néztünk, és számoltuk a perceket, én már csak testben voltam ott.Délre már 5 perces fájások, bementünk a Klinikára, bejött a szülésznőm, előkészített.. Akkor már ajánlotta a szül nőm (csak azt fogadtam), h kérjek EDÁ-t, mert annyira befeszülök, ha csak kimondja, h megnézi a méhszájat, h alig bír megvizsgálni.Én ne akartam, nagyon féltem, h a gerinc közelébe fognak szúrkálni. Du 3 körül elkezdődtek a brutális fájások, 6kor azt mondták, mivel lassan tágulok eltarthat éjfélig is mire meglesz, na akkor döntöttem az EDA mellett. Gerincprobléma miatt csak nagyon sokadikra sikerült beadniuk, ráadásul addigra 2perces fájások voltak, de semmit nem éreztem, csak h tapogatja a hátamat, keresi a jó helyet az anasztes. Onnantól mondhatom: sétagalopp volt!:) A legrosszabb az volt, h ment fel a hőm, illetve többször hánytam, így sokáig kellett feküdnöm, de mikor lementek az infúziók felkelhettem, vécézhettem, sétálhattam, guggolhattam, ihattam, ehettem. Mikor éreztem, h újra kezd fájni, kértem az újabb egység érzéstelenítőt. Négy egységet kaptam. Kitolásnál csak az ingert éreztem(szó szerint mintha kakálni kellene), fájdalmat nem, és este 21.05-kor kibújt életem legtökéletesebb produktuma: a KISFIAM!!! Nem éreztem se varrást, se semmit. 2óra mulva egyedül zuhanyoztam, pisiltem, 2 órát aludtam, reggel 9-kor pedig a folyosón sétálva a szülész orvosom szólt mikor leelőztem, h nem kellene kicsit lassítani? :)

Semmi fájdalmam nem volt se aznap, se utána. Másnap törökülésben ültem az ágyon, bármit meg tudtam csinálni!

Életrevaló, de álomjó kisfiam van, aki csütörtökön volt fél éves, és vágyakozva nézek minden kisbabát, mert bármikor újra belevágnék!

A férjem azóta nem tudom hányszor hány embernek elmondta, h mennyire meglepődőtt rajtam és mennyire tisztel, mert én igen nyámnyila, kis fájdalomküszöbű nő vagyok, de a szülés, meg a gyermekágyi időszak nem ezt tükrözte!

Kívánok neked nagyon könnyű szülést, türelmet, és boldogságot az egészséges kisbabádhoz!

Én felkészültem minden rosszra, de arra nem, hogy ez ennyire fáj :(

Én alapvetően viselem a fájdalmat, de a nőgyógyszati dolgok mindig nagyon fájtak (pl a rákszűrés is, más meg meg sem érzi) , nekem valahogy nagyon sok receptor jutott "oda" (persze vannak előnyei is :D ) . Szóval számíthattam arra, hogy ez is gáz lesz, de ha így visszaemlékszem a szülésre az első ami az eszembe jut, az a döbbenet, hogy ez ennyire tud fájni és nem lehet tenni ellene semmit, a döbbenet, hogy nők milliói egy szülés után még képesek újabb gyermeket vállalni.

A fájdalom azonban úgy tűnik mégis csak felejthető, mert nemsokára megszületik a 2. babám (igaz, hogy be vagyok xarva rendesen :S )

A másik pofáraesésem az volt, hogy a fene sem tudja miért, de azt hittem a szülés húzósabb része a kitolás, ami ugye időben azért nem olyan sok és arra nem gondoltam, hogy a vajúdás az ilyen...

Én a legrosszabbra készültem fel, ezért kellemesen csalódtam!

Nem maradtak bennem rossz érzések...

Sziasztok!

Én rengeteget olcastam a szülésről, amikor az első babámat vártam, mert azt vallom, hogy az ember sokkal több mindent kibír, ha tudja pontosan mi és miért történik a testével. Az egyetlen félelmem a gátmetszés volt. Nem úsztam meg, de nem is fájt, szinte meg sem éreztem, csak félelmetesnek tűnt.

Most a második babámat várom - 34 hetes vagyok - és teljesen más félelmeim vannak. Szeretnék természetes úton szülni, de a kisfiam méf mindig faros és félek, hogy császár lesz a vége.

Szerintem minden terhesség más és minden alkalommal más-más félelmek erősödnek fel az emberben.

magunkban kel bízni, keresni a kapcsolatot a Pocaklakóval, megbeszélni vele előre mindent és nem hinni a sok "jóakarónak", akik rémtörténetekkel bombáznak az utolsó hetekben.