Volt olyan aki eleve nem akart apás szülést?

Eredetileg én szerettem volna, az apa vonakodott, mondván nem tudja, hogy fog reagálni.

Megegyeztünk, hogy ha úgy érzi, akkor kimegy vagy ha elájult, akkor a személyzet majd felkanalazza.

Végül úgy alakult, hogy a vajúdás alatt úgy volt kényelmes, hogy a nyakában lógtam (kb 60 kg súly). Nem mert szólni, hogy neki is fárasztó.

Aztán a kitolásnál komplikációk merültek fel. Beözönlött egy egész csapat ember, a férjemet lenyomták egy sámlira az ágy és a fal közé, esélye se volt onnan elmozdulni.

Fejnél lett volna, így majdnem az orvos mellett ült, kb térdmagasságban. Végignézte közelről az egészet és utólag mondta, hogy nagyon jó élmény volt. Nem érzett semmiféle undort, pedig igazi mészárszékes szülés volt. Egyedül a tehetetlenség zavarta, hogy hiába látja, hogy szenvedek, tevőlegesen nem tud segíteni.

Annak ellenére nem váltott ki undort belőle, hogy nagy mennyiségű vért, székletet, vizeletet (az orvos csapolgatta egy kis csővel) is közelről látott.

A szexuális életünk is változás nélkül folytatódott a 6. hét után. Én addig is partner lettem volna, de orvosi ellenőrzés előtt ő nem merte, félve, hogy valami gondot okoz. (Amúgy neki volt igaza, felelőtlenség lett volna korábban.)

Bennem fel sem merült, hogy ne akarnék ott lenni vele végig.

Viszont nekem felkavaró volt nagyon. Nem a látvány, az úgymond gusztustalanságok, azok nem zavartak egyáltalán. Hanem hogy nem tudok érdemben segíteni neki. Ez annyira rossz érzés, hogy leírhatatlan...

Ettől függetlenül nem bántam meg persze. És a következőnél is szeretnék ott lenni, ha majd lesz egyszer.

Jólesne, ha a párom bent lenne majd velem, de tudom róla, hogy nem bírja az ilyesmit, és nem lenne értelme ráerőszakolni, mert úgy nem tudna lelki támaszt nyújtani, ha elájul mellettem. Már megbeszéltük, anyukám lesz bent velem. :)

N

Mi kikértük az orvos véleményét, aki ismer mindkettőnket, azt mondta, inkább ne :) Ismer, én olyan személyiség vagyok, hogy még szülés közben is képes voltam azon aggódni, hogy de ünnepnap van, az orvosnak otthon lenne a helye, menjen haza a gyerekeihez, jó nekem az ügyeletes is; tuti, hogy a férjemért is aggódtam volna, ahelyett, hogy magamra figyelek.

97-ben itt még nem volt apás szülés, nekem kollégaként meglett volna rá a lehetőségem, de közösen úgy döntöttünk, kihagyjuk. A férjem az orvossal volt, én a szülésznővel... :)