Van olyan, akinél apás szülés volt, de úgy érzi, legközelebb nem erőltetné? Vagy aki eleve nem akart apás szülést, az miért gondolta így?

Hidd el, nem ezen múlik, hogy egy férfi a nőt látja benned, vagy az anyát! A szülés után mindenképpen újra kell tanulni a családon belüli szerepeket, és ez teljesen független attól, hogy a férfi bent volt-e szülésnél, vagy sem. Akkor ilyen alapon a szoptatást se nézhetné, mert akkor az anyát fogja látni benned, nem a nőt...

Amúgy meg nem kötelező premier planban végignézni, lehet a fejednél is.

Nálunk is pont ez a téma..

Szeretném ha segítene (szülésnél nem premierben van hanem a fejednél amúgy,bar biztos van kivétel is).

Én sem tartom jónak ha bent lenne mégis jó lenne.Nehéz.Nálunk valószínü nem lesz bent mert annyira rosszul van a kórháztól/vértől.Én megértem mindkét verziót amügy.Bár azt nem engednèm hogy a lábam között nézze mi zajlik ;) nem egyszerű ezt eldönteni

Egyetértek az elsô válaszolóval és a második hozzászolóval is, ugyanis az én férjem dettó "elájult" a szüléstôl, simán segítene más szülésénél is, egyszerûen egy csodaként tekint minden nôre, anyára!(igaz elôtte is nagy tiszteletteljes volt a nôk irányába).

Énnúgy gondolom ezt érezni kell. Ha eleve fenntartásotok van, talán jelez valamit.

Én személy szerint nem tartottam ettôl, mert a mi esetünkben tudom, hogy a férjem olyan típus aki ha kellene még pelenkázna is ( na nem fétisbôl hanem betegségbôl kifolyólag). De ha te érzed, ez gondot okozhat, ne kockáztasd vagy hagyd nyitva a dolgot és legyen ott, ha úgy érzed kiküldöd kitolásnál.

Úgy terveztük, hogy a fejemnél lesz, de hirtelen komplikációk léptek fel, így az első hokedlire lenyomták, ahol nem zavarta a személyzetet a munkában. Ez pont a térdem mellett volt.

Jött fekália, vákuummal húzták ki a gyereket, rövid csővel csapolgatták a vizeletet, gátmetszést is látta. Majd után végignézte, ahogy az orvos darabonként tépkedi ki a méhlepényt és dobálja maga mellé.

Mégis teljesen pozitív élményként maradt meg benne. Mondok durvábbat: mivel épphogy egy Kraz nem tolatott vissza a méhembe, traumás zúzódások voltak az agész alvázamon, átmenetileg az ánusz záróizma is félig-meddig működött. Egyik éjjel hascsikarást éreztem, mire egyáltalán feltápászkodtam volna, már késő volt.

A káromkodásra felébredt, megnyugotatott, hogy ilyenkor normális, hiszen szétcincálták az alvázamat és ő takarított fel.

A kapcsolatunkra épphogy jó hatással volt, semmilyen negatívumot nem tapasztaltam ebből kifolyólag.

Amikor terhes lettem és először szóba került a szülés, kapásból lelkesen mondta a párom, hogy természetesen ott kíván velem lenni a szülőszobán. Nagyjából végig a fejem mellett volt, bár amikor labdán vajúdtam vagy éppen kepesztettem vissza az ágyra, látott ezt-azt, de engem egyáltalán nem érdekelt és ő sem jött zavarba (ráadásul kedélyesen elcseverésztek a szülésznőmmel és orvosommal). Végül kb. 10 óra vajúdás és 1 óra kitolás után császároztak, amiből a hasam felvágását majdnem teljesen végignézte, mert elfelejtettek szólni neki, hogy a másik üveges ajtóhoz menjen.

Az egész végén azt mondta, nagyon büszke rám és minden tisztelete az enyém, ahogy az egészet végigcsináltam. Egyikünk sem bánta meg, inkább közelebb hozott minket egymáshoz ez az élmény, emellett ugyanúgy nőként is tekint rám, nemcsak anyukaként.