Ti mit éreztetek szülés alatt?

Én túl hordtam a babámat, igaz csak 5 nappal. Mikor betöltöttem a 40. hetet is, kicsit csalódott voltam, hogy még mindig nincs baba, de azért örültem is, és azon gondolkodtam, hogy maradjon még, mert szörnyen féltem a szüléstől. Nekem indított szülésem volt, a 41. héten indítottak volna. De ugye mikor voltunk uh-n, az orvosom közölte, hogy másnap lesz indítás, mert jóval kevesebb a magzat víz. Na ott abban a pillanatban sírva is fakadtam, mert nagyon meg ilyedtem, meg ugye az volt bennem, hogy még pár nap. Aznap este, sőt még reggel is valahogy olyan nyugodtság tört rám, ami nagyon meglepett. Még a kórházban is mondták, hogy ilyen nyugot vagyok, ők halálra izgulnák magukat.

Másnap az egy óra ctg-zésnél csak nézelődtem. De azért már kezdtem izgulni. Főleg azért mert a párom még nem volt ott, és féltem, hogy esetleg nem mer bejönni (ő mondta h bent szeretne lenni), vagy elkésik. Mikor megjelent, hát nagy kő esett le a szivemről.

Mikor bekötötték az oxitocint, nem kellett sok és már jött is az első fájas. Az igazából meglepetten ért, hogy csak ennyi? Az első fél órában elviccelődtünk a párommal. Egy óráig volt bent az infúzió. Miután kivették, megkönnyebbültem, hogy végre járkálhatok. Meg azért imádkoztam, hogy jöjjenek maguktól is a fájások, mert szörnyen rossz volt fekve.

Na vajúdás alatt én teljesen kikapcsoltam. Úgy nagyjából eljutottak hozzám a kérdések meg ilyesmik, csak épp én nem birtam kinyögni semmit se. Főleg mikor egymás után jöttek a fájások.

Meg kicsit csalódott ia voltam közben, mert körülöttem mindenkit császárra vittek. Pedig tudom nagyon jól, hogy az sokkal rosszabb, nem is szerettem volna császárt. De abban a pillanatban átfutott az agyamon, hogy mindjárt szólok az orvosomnak, hogy vigyen és császározzon meg.

A szülőszobára én azzal a tudattal mentem át, hogy végre vehetek egy forró fürdőt, mert a szülésznő mondta, hogy jobb lesz tőle. De utólag párom mondta, hogy mikor mentünk át, előtte ugye megvizsgált a szülésznő és kijelentette, hogy na itt már nem lesz zuhany, mert hiába jó dolog vízben szülne, de azt itt most nem kéne. Ez hozzám el se jutott, mert a forró zuhany lebegett a szemem előtt és h attól jobb lesz. Mikor át értünk, újra megvizsgált, és ordítva rohant az orvosért, hogy jöjjön már mert szülünk. Na ott bepánikoltam, elkezdtem kapkodni a levegőt. Igazából a kitolásból csak annyira emlékszem, hogy sorba jöttek a fájások, még rám is szoltak, hogy csak fájás közben nyomjak, de mondom folyamatosan jönnek. Meg még az élénken megmaradt bennem, hogy gátmetszésnél rákiabáltam az orvosra mikor megláttam nála az ollót, hogy mit akar azzal. Megilyedtem, mert nagyon rosszul vagyok az ilyenektől. Miután kint volt a baba, megkönnyebülést éreztem.

Mikor meg volt minden, abban az egy-két óra megfigyelésben, le se lehet írni mit éreztem. Mikor mellém rakták a babám, a párom is oda állt mellénk és hármasban hagytak minket. Nagyon-nagyon jó volt.

A szülés utáni nap is leírhatatlan. Mikor reggel mentem a babámért, és végre együtt lehettünk.

3 nap után mikor mehettünk volna haza, akkor besárgult szegény. Na ott nagyon csalódott lettem. Este 6- tól reggel 6- ig volt a kék fény alatt. Végig sírtam az estét, és akkor éreztem, hogy milyen fáradt is vagyok.

Amúgy én nagyon örültem, hogy a párom végig bent volt. Még annak ellenére is, hogy utólag mondta, h nagyon gondolkodott rajta, bent legyen e, vagy, hogy a vajúdás után átjöjjön ő is a szülőszobára. Nem tudom mit csináltam volna nélküle.

Nekem fogadott orvosom volt. Nagyon aranyos, kedves volt. Nem sürgetett semmi.

Fogadott szülésznőm nem volt. De ennek ellenére azt lehet mondani, hogy le a kalappal előtte. Nagyon támogató volt, bíztatott, segített, érdeklődött.

Így utólag meg azt gondolom az egészről, hogy elég szerencsés voltam. Ahhoz képest, hogy milyen szüléstörténeteket lehet olvasni. 6 órát vajúdtam, könnyű és gyors szülésem volt. Bizakodom benne, hogy a második is ilyen lesz. :)