Ti mit éreztetek szülés alatt?

Nagyon vártunk a babára és gondoltam rá a szülőszobán, hogy mindjárt láthatom. :) Izgultam. Már amikor éppen volt kedvem bármire is gondolni a fájásoktól..

A szülés előtti pár nap izgalmakkal telt, vártam, hogy beinduljon a szülés. Lassan indult, gyenge és ritka fájásokkal amik egyre erősebbek voltak. Minél inkább erősödtek, annál izgatottabb lettem. :)

A szülés utáni pár nap meg a szoptatás miatt idegeskedtem mert bénáztam a mellre tétellel, a kisfiam nem akart szopni, én meg stresszeltem az egészen pedig tudtam, hogy ez is csak ront a helyzeten. De gyakran csak bámultam a babámat és hihetetlen volt, hogy végre elérkezett ez a pillanat is. Meg nagyon vártam, hogy hazaengedjenek minket, 6 napig voltunk bent mert a babám több, mint 10%-ot vesztett a súlyából.

Nem volt bent a férjem. Jó lett volna de ő nem akarta én meg befolyásolni nem akartam, ki is kötöttem, hogy nem mondok véleményt, eldönti ő.

Fogadott szülésznőm és orvosom volt. Mindkettővel nagyon meg voltam elégedve. Végig bátorítottak, nagyon kedvesek voltak. Sokat segített lelkileg ez a közeg. Azért is mert mindent eőre tisztázni tudtam az orvosommal és a szülésznőmmel. Végigbeszéltük a szülés minden lehetséges mozzanatát. Mt szeretnék, mit nem, mi az amit nem nagyon, de ha a helyzet úgy hozza ebben változhat a dötésem. (utóbbira pl az epidurál, alapból féltem a hátba szúrástól, de nyitva akartam hagyni a kapu hogy ha mégse bírnám akkor adjanak, így nem került az egyértelműen nem akarom listára) Azzal a nyugodt tudattal szültem, hogy a engem körülvevők a lehetőségekhez mérten mindenben támogatják az akaratomat. Na meg hogy mindenről kaptam felvilágosítást. Mikor mi történik miért.

Hiszem, hogy ez a nyugalom is hozzásegített ahhoz hogy bár első baba volt a 2 ujjnyinál történt burokrepesztést követően 2 óra múlva kint volt.

A férjem is bent volt, az is nagyon jó volt. Bár valamikor félúton megfenyegettem, hogy a következőt ő szüli.

Nekem a szülés elötti 2 nap már sűrűn jöttek a jóslók. Akkor azért imádkoztam, hogy induljon már meg. Szülés alatt meg azért, hogy legyen már kint a picur. Egyrést hogy láthassam végre, másrészt hogy végre megszűnjön a derekamban az irgalmatlan fájdalom.

Az utána lévő pár nap meg már csak a rózsaszín köd jegyében telt. Na meg folyton azt néegettem vesz e levegőt a gyerek.

Az elsőnél amikor kezdett durvulni, féltem. Rosszul vettem a levegőt, szédültem tőle, komolyan féltem, hogy elàjulok, hogy mi lesz. Pàrom benn volt, nemnagyon tudott màr akkor segìteni, előtte jó, hogy benn volt. Felkészületlenül érte az események, mert hirtelen jöttek a fàjàsok, és még rövidebb idő alatt erősödtek fel. Fogadott orvosom volt, ő hozta a szokàsos laza formàjàt, a szülésznő nem volt a szìvem csücske, kedves szava nemnagyon volt, amit kellett, megcsinàlt. Amikor épp nem féltem màr, akkor ki voltam akadva, hogy ez mekkora kicseszés, hogy végig kell csinálni. Komolyan mérges voltam a vilàgmindenségre. Mikor megszületett, màr minden jó volt, egyértelmű volt hogy mit kell csinàlni, úgy éreztem, megy ez nekem, jól csinàlom.

Màsodiknàl mielőtt megindult volna, aggódtam nagyon, hogy majd indìtani fogjàk, nagyon hatàreset volt màr az idő miatt. Aztàn megindult. Teljes nyugalom, itthon àllva ringatózva telt az idő, aztàn begyorsult, pàrom aggódott, hogy a kocsiban szülök meg, én viszonylag nyugis voltam. Mire beérjünk, 2 perceseim voltak, orvosom, szülésznőm még sehol, bàr a szülésznőm màr elindult. Amikor vilàgossà vàlt, hogy a dokim nem fog beérni, majdnem infarktust kaptam, hogy ügyeletben fogok szülni, de a doki halàl aranyos volt, fiatal, rendes. Azonnal szülőszobàra mentünk, mondtàk hogy màr làtszik a feje. Közben beért a szülésznőm is, neki nagyon reklamàltam, hogy nem erről volt szó, hanem arról, hogy majd bejövök, és szépen nyugodtan 1-2 óra alatt megszülünk. Erre alig bìrtan feltenni az àgyra. Nagyon gyors volt, semmire nem volt idő. Azon aggódtam, hogy úr isten, csak ne vágjanak megint, ìgy nagyon koncentràltam arra, amit mondtak, hogy mikor ne nyomjak. A doki hozzàm sem ért,csak mikor màr megvolt a pici. Tulajdonképpen jó volt minden, jól éreztem magam, örültem, hogy minden jól ment.

Szülés előtt idegesség, nyugtalanság, álmatlanság.

Szülés alatt, halalfelelem, álmosság, a 4 óra úgy tűnt mintha 24 lett volna, fáradság, végül megkönnyebbülés.

Szülés után enyhe depi, idegesség, bőgés, hogy nem tudok szoptatni, hogy nem lett elég a betét úgy vereztem, fájdalmak, labdagadas, hangulatilag a kórház olyan volt, mint egy börtön, alig vártam, hogy hazamenjunk.

Előtte való nap közölték, hogy azon a héten mindenképpen meglesz a baba. Nagyon ideges lettem. A vérnyomásomat nem lehetett semmivel levinni, ezért az orvosom azt mondta, hogy oké, másnap reggel szülök. Soha előtte és azóta sem aludtam olyan jól és nyugodtan, mint aznap éjjel :)

Indították (oxitocinnal), nem volt különösebb fájásom, csak derékfájdalom.

Burokrepesztés után pedig mintha ki akarnák tépni az ember belsejét.

Nem emlékszem, hogy különösebben gondolkodtam volna. Néhány orvosi megjegyzésre emlékszem, hogy akkor nyomjam, ha fáj, mire én közöltem, hogy folyamatosan fáj. Emlékszem még arra is, hogy üvöltöttem a dokival, hogy vigyen már és vágjon már fel.

Utólag ezt nagyon sajnálom.

Párom a vajúdás alatt nagy segítség volt, de amikor megrekedtek a dolgok, onnantól már csak útban volt mindenkinek :/

Arra, hogy a szülésznő a beöntésen, borotváláson és ctg-n kívül csinált-e bármit is, nem emlékszem. folyamatosan volt orvos körülöttem, amikor történés volt.

Tolófájások közben vittek a műtőbe. Az nagyon fájt, amikor tolófájás közben elkezdtek kikötözni.

Ébredéskor nagyon fájt. mondjuk végülis félbevágtak.

Nagyon üresnek éreztem a hasamat, jó volt rajta a homokzsák, de amikor az lekerült, egyfolytában taperoltam, és kétségbe voltam esve, hogy nem mozog :o :D

Amikor végre először megláttam a babámat, tudtam, hogy a leggyönyörűbb kisfiú a világon :D

nekünk nem sikerült a kórházban egymásra hangolódnunk.

38 héttől kórházban feküdtem a második babámmal és 41 héten született.Amikor megindult a szülés csak arra tudtam gondolni,hogy pikk-pakk megszülök és 4 nap múlva otthon lehetünk VÉGRE!

Amikor végre kibújt teljes eufória és sírtam,hogy milyen gyönyörű :)

Vajudas eleje: -csak ennyi?

-mindenkinek csend, amikor jon egy fajas

-sirtam, nem az ijedtsegtol, csak a hormonok :D

Aztan 9 ora vajudas utan meg mindig csak arra gondoltam, hogy ez ennyi? En meg nem akartam bemenni a korhazba, de "berangattak", jol is tettek, mar 4 cmre nyitva voltam.

Minden egyes fajdalomnal ideges voltam, nem birtam elviselni, ha valaki megszolalt. Nem voltak egyszer sem olyan hu de nagy fajdalmaim, mint amirol mindenki beszelt, persze nekem is volt olyan, hogy arra gondoltAm, hogy nem us kell gyerek, hagyjuk az egeszet:D:D probaltam az ocsemre gondolni, aki jo par evvel fiatalabb nalam, es ugy neveltem, mint a sajat gyerekemet.

Igazabol 2 fajas kozt en aludtam, 4-5 percenkent voltak kb 20-30 mps fajasaim, ugyhogy jo sokat tudtam aludni, nalam nagyon hamar letelt a 22,5 ora. A kitolas 1 ora volt, de kb 10 percnek tunt.

Amikor fajasra ebredtem, akkor arra gondoltam, hogy "na ba.kker, mar megint". Sot, tobbszor megfordult a fejemben az us, hogy "vegre nemsokara vege es lefogyhatok" :DDDD 25 kgt hiztam, de nagyon vizesedtem, 11 kg jott le a szulessel.

Mikor eloszor ram raktak a babat akkor csak a feje tetejet lattam, es arra gondoltam, hogy "uristen milyen nagy" meg hogy milyen feher baba:) tolem orokolte a nagyon feher bort.

Miutan kijott a mehlepeny is mar teljes megkonnyebbulesben voltam :) minden jo volt:)