Negatív szülésélmény fog változni?

Nekem nyolc év telt el a két szülésem között, de az első még mindig egy eléggé negatív élmény, én azt tényleg traumaként éltem meg, függetlenül attól, hogy a nagyfiamat az első pillanattól imádom, és onnantól kezdve, hogy kibújt, mindennemű fájdalmam azonnal megszűnt. Még az orvosokkal is maximálisan elégedett voltam, itt inkább olyasmikből adódott a probléma, mint az akkori kórházi protokoll (onnantól kezdve, hogy betettem a lábam, folyamatosan feküdnöm kellett), elhúzódó kitolási szakasz, a baba feje nem ékelődött be rendesen, nyakra tekeredett köldökzsinór, ami akadályozta kifelé jövet, ezek mind együtt okozták azt, hogy teljesen tehetetlennek és kiszolgáltatottnak éreztem magam szülés közben. Nekem ez valahogy sehogy sem tudott átfordulni pozitív élménnyé. A pozitív része annál a pontnál kezdődik, hogy a fiam előbújt.

Nagyon féltem a második szüléstől, de azért csak eljött az az idő, hogy újra babát akartam, sőt, mi eléggé meg is harcoltunk érte, másfél évbe telt, mire teherbe tudtam esni, jártunk meddőségi központba is, gyógyszert is kellett szednem, szóval nem volt egyszerű. A szüléstől mégis féltem. De amikor már ott voltam 36-37 hetesen, akkor már azt mondtam, hogy nem érdekel, mennyire fog fájni, de már nagyon látni akarom a babámat, és már nagyon jó lenne a terhesség végére érni :)

És csodák csodája, a második szülésem igazi pozitívumként maradt meg bennem, minden korábbi rossz élményért kárpótolt. Egy szóval sem mondom, hogy nem fájt, mert hát baromira fájt, de egészen más volt végig aktív résztvevőként ott lenni, és olyan meghitt, szép pillanatok voltak ezek, hogy nagyon remélem, egyszer még lesz lehetőségem átélni. Igaz, a szülőszobán, amikor már engem varrtak (na azt se nagyon kellett, két öltést kaptam összesen), azt mondtam a férjemnek, hogy várja meg, amíg elfelejtem, hogy ez mennyire fájt, majd utána jöjjön olyanokkal, hogy harmadik baba, de már másnap azt mondtam, hogy simán végigcsinálnám újra, mert totál megérte :)

Utólag amúgy én is azt gondolom, hogy jót tett volna, ha szakember segítségét kérem az első szülésem feldolgozásához, még az is lehet, hogy akkor előbb összejön a tesó. Csak valahogy eszembe sem jutott, hogy erre szükségem lenne, meg nem is tudtam sokáig, hogy vannak ilyen csoportok. Pszichológushoz eljutni meg nem igazán egyszerű nekem, legalább is akkor nem volt az, gyerek, munka és suli mellett, hiszen minden másodpercem be volt táblázva.

Na mindegy, lényeg az, hogy nálam ez így megoldódott végül, és nagyon örülök neki, hogy megtapasztalhattam, hogy a szülés egy szép élmény is lehet.

„Egyébként azt sem tudom, hogy akinek könnyű szülése volt (rövid, nem szenvedős, komplikációmentes, szóval tényleg egy élmény), azoknak annyival magasabb a fájdalomküszöbük, vagy ügyesebben dolgozzák csak fel ugyanazt a kínlódást, ugyanakkora fájdalomküszöbbel, vagy ez mitől függhet? Vagy szülés előtt érdemes a lehető legrosszabbra gondolni, és akkor minden pozitív csalódás lesz utólag?”

Könnyű szülésem volt, rövid, nem szenvedős, komplikációmentes, tényleg egy élmény, de nem állítom, hogy nem fájt. Érdekes dolog ez a fájdalomküszöb: én nagyon hisztis vagyok, de az igazán nagy fájdalmakat mégis jól viselem. Nem tudom, ennek mi lehet a fiziológiai háttere, mindenestre hozzátartozik, hogy utólag már tudom, hogy menzeszeim is voltak hasonlók a szüléshez, szerencsére nem mind, de főleg fiatalabb koromban volt sokszor, hogy elképzelni nem tudtam, hogy a szülés hogy fájhat ennél is jobban. Tényleg jobban fáj, de nem ért túl nagy meglepetés. Viszont én kilenc hónapig készültem rá, és készítettem lélekben a magzatomat is, „beszélgettem” vele, hogy mire számítson majd, mi fog történni, hogyan próbáljuk majd egymást segíteni. Fogalmam sincs, hogy ezért-e, de a majdnem négykilós gyerekemet kb. három óra alatt szültem meg úgy, hogy aznap délelőtt még szinte el sem kezdtem tágulni. Ugyanakkor nekem nagyon fontos volt, hogy olyan emberek vettek körül, akikben feltétel nélkül megbíztam, és kedvesek voltak velem. Ha ez nincs, biztos, hogy nem élem meg ilyen pozitívan, pláne, hogy epidurállal szerettem volna szülni.

Aztán még az is belejátszhat a megélésbe, hogy a szomszéd szobában szülő nő valami irgalmatlanul jajveszékelt, ez halálra rémített, (esküszöm, hogy rosszabb volt hallgatni, mint aztán szülni) és végig azt vártam, mikor fog annyira fájni, hogy úgy fogok visítani, mint ő. Tehát valóban lehet egy ilyen is, hogy ha nagyon rosszra számítasz, akkor annál egy fokkal jobb :).

Szomorú, hogy az egészségügyben nem cél, hogy a szülés jó élmény legyen, hogy a szülésfelkészítés csak arról szól, amiről, ahelyett, hogy valóban egy örömteli eseménnyé próbálná tenni azt, ami egyébként fájdalmas, de annál felemelőbb. Nem lenne szabad, hogy bárki bármilyen tekintetben nyomást gyakoroljon a szülő nőre, ha az nem életmentő jellegű – gondolok itt pl. arra, hogy engem többen is próbáltak (nem szakemberek) arra presszionálni, hogy pedig az apának benn kell lennie, mert az úgy az élmény, én meg tudtam, hogy nekem az nem lenne jó. És utólag már azt is tudom, hogy tökéletesen jól döntöttem. Másnak meg az a jó, ha bent van vele apa, tehát az efféléket mindenkire rá kellene bízni, és hagyni, hogy mindenki a maga tökéletes szülésélményét élje át. Sajnos, ettől még messze vagyunk, de ahogy évszázadokkal ezelőtt elképzelhetetlen volt, hogy a nők is élvezhetik a szexet, vagy hogy a 99,9%-uk életben marad szülés után, úgy lehet, hogy egyszer eljön az az idő is, amikor az élményszülés is elérhető lesz a nők ugyanekkora hányadának.

Szívből kívánom, hogy sikerüljön mielőbb feldolgozni a traumát, és részed lehessen egy olyan szülésben, amire szívesen emlékszel vissza.

És még annyi: nem láttam, hogy írtad volna, mennyi ideje szültél. Nekem a terhesség első fele pokol volt, azt gondoltam, sosem fogom elfelejteni, és ha valamiért, akkor a három hónapig tartó éjjel-nappal hányás miatt biztos, hogy nem fogok újabb gyereket vállalni. (Ahhoz képest a szülés egy bridzsparti volt.) Kb. 1 év kellett, hogy törlődjön az emlék, ha csak ezen múlna, simán bevállalnám a következőt.