Van itt olyan anyuka aki nem rémálomnak élte meg a szülését?

valahol le van írva milyen hormonális és lelki változásokon megy keresztül az ember amikor szül.

azt nem találom, de más hasonlló cikkeket linkelek:

[link]

a köetkezőben meg ez a lényeg

"A vajúdás nem más, mint a szülőnő ráhangolódása arra, hogy a szülés megtörténjen vele. Mert bár a nők testében történik ez a folyamat, mégis a szülő nő éppúgy, mint a magzat egy résztvevője és nem tudatos irányítója a folyamatoknak. Maga a fájások ideje, intenzitása, a lélek ráhangolásában játszik kulcsfontosságú szerepet. A nő testét, lelkét harmonizálja ahhoz a nála sokkal nagyobb erőhöz, ami aztán gyermekét a világra segíti. Éppen ezért az a hozzáállás, hogy minden fájást örömmel fogad egy kismama, és úgy értékel, hogy ez az, ami egy újabb lépéssel közelebb viszi őt a babájához tudja megteremteni azt az elfogadó, elengedő atmoszférát, aminek segítségével a szülés ideje rövidülni tud. A fájásokkal, az erővel való együttműködés lehetővé teszi a hormonok felszabadulása által azt, hogy a szülés egy semmihez sem hasonlítható utazás legyen a kismama számára.

Mindezt összegezve megállapíthatjuk, hogy a várandósság és a szülés során a test végzi a látható folyamatokat, de a lélek végzi a nagyobb munkát."

[link]

Én sem éltem meg rémálomként. Magától megindult a folyamat, közel 10 órát vajúdtam (az utolsó 3-4 óra borzalmasan fájdalmas volt), majd a finisben megcsászároztak, mert a köldökzsinór nem engedte ki a babát. Ezek után nagyon gyorsan fel is épültem, császár után 1 héttel már vittem sétálni a gyerkőcöt. Pár héttel később azt mondtam, hogy bármikor újra végig csinálnám.

Szerintem egy része fejben dől el. Én egyáltalán nem stresszeltem előre a szülés miatt, úgy gondoltam, hogy feleslegesen nem görcsölök egy olyan miatt, amit nem ismerek és amin így is, úgy is túl kell esni. Kellő lazasággal és humorral vettem a szülést (császár közben még viccelődtünk is az orvosommal és szülésznőmmel 1-2 dolgon), ami sokat segített.

Azért ilyet ne állítsunk már, hogy senkinek sem rémálom, mert sajnos sokan vannak, akik évekig nem képesek feldolgozni a traumát. (Off vége)

Az orvosom, miután összevarrt, úgy nyilatkozott, hogy "Na, anyuka, ez egy álomszülés volt, nem?"

Mire én kivérezve és elgyötörten: "Kívánom, hogy soha szebb álma ne legyen!" A medikák majd' megfulladtak a röhögéstől.

De egyébként relatíve könnyű szülésem volt, nem kaptam oxitocint, nem lépett fel komplikáció és nem emlékszem elviselhetetlen fájdalomra.

Abból indultam ki, hogy a filmeken mindig üvöltöznek közben, ráadásul a mellettem lévő szobában szülő nő is borzalmasan viselkedett. Halálosan ijesztő és demoralizáló volt, mert akkor én még nem éreztem semmiféle fájdalmat. Úgyhogy végig azt vártam, hogy mikor fogok üvölteni. Tény, hogy anyám kezét akaratlanul is lilára szorítottam a legerősebb fájások alatt, de egyszer sem éreztem késztetést a kiabálásra.

Azaz: fájni fog, de szerintem létezik nagyobb, és bosszantóbb és gyötrőbb fájdalom.

Bár tény, hogy én sokkal rosszabbul viselem az apró, éles fájdalmakat, mint a szüléshez hasonló tompa, hosszan elhúzódókat. (A férjem meg is szokta jegyezni, amikor egy ügyetlen mozdulat miatt hisztizni kezdek: egy hang nélkül szültél, bírd már ki ezt is csöndben! :)

Természetes, hogy félsz az ismeretlentől, de ha nincs semmi gikszer, akkor a szülés azért egy kibírható fájdalom.

Ne idegeskedj!

Könnyű szülést!