Teljesen magam alatt vagyok, hogy nem tudtam megszülni a fiamat, ti is érezzetek ilyet?

én nem gondolnám, h a 10-es paraszt volt. Tény, h nem simogató hangnemben közölte, h ne bánkódj....etc. Mellesleg tök igaza van!

Nem keseregj azon, amit nem tudsz megváltoztatni! Ez így alakult. Fogadd el, vagy ne fogadd, de ne törődj vele!

Úgy látom, aki nehezebben dolgozta fel a császárt, és nem nyugodott meg egyből, az elítélendő...

Pedig sajna nem megy mindenkinek egyből, hogy túllépjen rajta, még akkor sem, ha pontosan tudja, hogy szükséges lépés volt a császár.

Nekem kellett egy kis idő míg feldolgoztam. Ez van. Már túl vagyok rajta és már tudom, hogy nem szabad ezen filozofálni. Csak mikor új volt az "élmény", végig kellett rágnom magam rajta.

Kérdező, te is túl leszel rajta!

Az első babánál sürgősségi császár lett egy sikertelen indítás után. A fiam enyhe fokban, de autista. Ez valószínűleg nem a szüléssel függ össze, de ott van bennem az, hogyha előbb kivették volna, akkor talán nem lenne semmi gond...

Amíg az autiról nem tudtam én is sokat bánkódtam a szülési módon. Aztán a diagnózissal rájöttem, hogy mennyire fontos és mennyire hangsúlyos, hogy semmilyen oxigénhiány ne legyen. És hálát éreztem, hogy van műtét és nem lett az egészből még ennél is sokkal komolyabb baj.

A második baba programcsászár lett, mert nem akart beindulni a szülés és felment az utolsó nap a vérnyomásom. Nagyon bánkódtam, amikor a főorvos kimondta az "ítéletet". A dokim még talán belement volna az indításba, de a főnöke nem az én esetmben. Még el is pityeredtem, mire ő rámszólt, hogy sokkal fontosabb egy egészséges baba, mint az, hogy most egy picit rosszul érzem magam. Nem szabad kockáztatni. Majd elviharzott. Megtörtént a császár, a baba a felsírás után meghallotta a hangomat, azonnal elhallgatott:) Megismerte a hangom és én akkor éltem meg igazán, hogy ugyanúgy az anyucija vagyok, mintha kipréseltem volna.

Egészséges lett, gyönyörű. Másnap ringattam a szobámban, a főorvos elviharzott mellettünk, de egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Egy nagyon őszinte és szeretetteljes mosolyt kaptunk tőle:) TUdtam, hogy igaza volt, megértettem, megnyugodtam. A lányom most is gyönyörűen fejlődik, nagyon kedves természetű, ragaszkodó. Autizmusnak nyoma sincsen. Nem mondom, hogy picit nem bánt még, hogy nem tudtam szülni. De csak ritkán jut eszembe és akkor elszorul a szívem, hogy a régi időkben lehet, hogy komoly gondban lettünk volna....