Altatásos császárt lehet kérni?

Nem a fájdalomtól félek egyébként. Persze, igyekszem elkerülni, mint mindenki, de kifejezetten nem félek tőle. A szülés se volt annyira gáz, amíg a méhlepény tépkedős részhez nem értünk, na az már kiverte a biztosítékot. Mikor szabad lett a műtő végre és toltak be, én ott ujjongtam az ágyon, hogy végre altatnak. A stáb döbbenten nézett, mert inkább félni szoktak tőle.

A fogorvostól is be vagyok tojva, csak szülés témakörbe legalább fogorvos nem keveredik be :) Egyszer begyulladt egy korona alatti csonk, három napig marokszám ettem a fájdalomcsillapítót és feküdtem a sötét szobában, bízva a csodában, hogy spontán gyógyul. Végül a férjem majdhogynem erőszakkal vitt el. Agyonérzéstelenítettek, tényleg nem éreztem fájdalmat a húzás alatt, de utána is órákig remegtem tőle.

Tudom, hogy technikailag hogyan zajlik az érzéstelenítéses császár. Tudom, hogy nem látnám a hasamat. Viszont pontosan tudom, hogy mi zajlik és ezt a részét nem vinné el az agyam. Nehéz megfogalmazni, de vizualizálnám az egészet és nem pánikroham, de ahhoz hasonló nagyon erős szorongás lépne fel. Nem a fájdalom miatt, hanem a tudat, hogy a gerincembe tűt szúrnak (tudom, hogy nem erős fájdalom), a tudat, hogy felvágják a szöveteket, turkálnak, stb.

Vérvételeknél se nézek oda, jobban hátratekerem a fejem, mint egy bagoly, mégis rendszeresen lefehéredek és elmászik a francba a vérnyomásom. Én vagyok az a problémás páciens, akit ilyenkor le kell fektetni és úgy kell hagyni egy darabig, egyébként két lépés után elfekszem a padlón.

Szülés után is az volt a legnagyobb bajom, amikor jöttek vért venni (fél óra vitatkozás, hogy muszáj én meg nem akartam engedni), illetve az Anti-D injekció is ezért tartott sokáig. Nővér állt a fecskendővel a kezében, én meg rémülten kuporogtam az ágy sarkában, hogy felejtse el, hogy azt belém böki.

Rosszul vagyok bekábelezve, na :)