Van kedvetek nosztalgiázni?

Nekem semmi ilyen romantikus nem volt, ne haradudj. Valahogy egyszerűen csak természetes volt, meg büszkék, boldogok voltunk a férjemmel. Aztán szépen hazamentünk, mintha ez lenne az élet rendje. Az első pelenkázások viccesek voltak persze a kórházban, mert előtte nem láttam ilyen pici babát soha... :D Meg az együtt alvások, szopi nagyon jó volt. De nagyrészt fáradt voltam, meg a hormonszintem nagyon hamar elkezdett ingadozni, így hol bőgtem, hol ideges voltam, hol a gyerek jövőjén aggódtam, hol azon, hogy jajj de hamar megöregszem. Úgyhogy én örülök, hogy elmúlt a legeleje.

Sok boldogságot!

Szia!

Nagyon szeretem ezeket a kérdéseket:))

Nálunk is első baba a "mostani". Hát , eleve mi több napot voltunk bent, mert a babuci besárgult. Na, minden nap "remény", hogy mehetünk haza. Úgy volt elhúzódik, de aztán mégis hazamehettünk, úgy kellett a telefonért kapnom, mert a férjem is "lemondott" az aznapi hazajövetelről. Olyan gyorsan csomagoltam, ahogy csak tudtam, a baba végig ott volt mellettem, csak nézett a kis tekintetével, mintha tudná, hogy "na, most anyucit nem zavarjuk, mert siet összepakolni". Olyan szinten meglepődtem, hogy hazamehetünk, hogy még valamirevaló cipőm se volt, azt is a párom hozta be:)) Na, apuka vitte ki a babát a hordozóba nagy büszkén persze, és olyan lassan vezetett hazáig, mint soha előtte meg utána:) Első fürdetést az anyósom csinálta, de amikor másnap nekem kellett fogni, én azt hittem visszateszem a kiságyba, nem vagyok rá képes. Persze, ma már rutin a dolog, de ott volt a kezembe az a kis pára, alig mertem tartani...Az első éjjel katasztrófa volt, hurcoltam magammal, hol a férjem mellett aludtunk, hol átmentem vele vendégágyra. A babuci nagyon jól aludt, de én egy percet nem bírtam, nehogy ráfeküdjek vagy valami.De egyszerűen valami "bugyuta" anyai ösztön volt bennem, hogy "jajj , itt kell lennie mellettem, nehogy valami baja legyen"...ez a 2. estétől könnyebb lett, habár akkor is 10 percenként keltem fel, hogy megnézzem , jól van-e? Mostmár 8 hónapos, és persze az aggodalmak fele lecsitult, de az akkori "énemre" visszagondolva kicsit mókás....:))

Szia!

2008 júniusában szültem. Én nem tudok áradozni az utána következő napokról, mert nem éltem meg túl jól. Az én babám is besárgult, így többet voltunk bent. Külön szobám volt, és gyakorlatilag végigbőgtem a bentlétet,gondolom a hormonok miatt, de én mást sem csináltam csak sírtam. Nagyon meg voltam ijedve mikor elkezdett sírni a fiam, hogy úristen most mit csináljak. Apa sokat bent volt, együtt bénáztunk:)

Az első éjjelek otthon borzalmasak voltak, alig aludtam, velem volt egy ágyban, állandóan cicizett, azt hittem felfordulok a fáradságtól.Anyukám ott volt pár hétig, sokszor fürdette, mert nem mertem. Szóval összességében számunkra félelmetes volt az eleje, nem tudtunk mit kezdeni a hirtelen jött "változással". De mára minden simán megy, nagyon jó fej kis pasi lett:)

Hát igen, ezek teljesen természetes gondolatok, szerintem mindenki aggódik ezek miatt.

Amikor hazavittük a kisfiamat, nem akartam elhinni, hogy tényleg engedték, hogy elhozzuk a kórházból ezt a kisbabát, és nagyon ijesztő volt a gondolat, hogy mostantól csak az én felelősségem az a kis élet.

Aztán ahogy jöttek a teendők, egyik a másik után, mindenbe beletanulunk. Most már vicces visszagondolni, hogy néha hogy aggódtunk apró cseprő dolgokon.

Az én kisfiam 20 hónapos, 1-2 héten belül megszületik a kisöccse, és én megint elkezdtem aggódni, hogy mit fogok kezdeni két apró kis gyerkőccel.

Sok sikert neked a szülésre és az utána következő időkre!

Én nagyon izgultam, már attól is féltem, hogy hogy fogom megfogni, hát még a többi. A kórházban mellém fektették szopizni, aztán egyszer csak sírni kezdett, én meg egyedül voltam, hát fel kellett vennem. Onnantól kezdve már ez nem volt gond. Pár nap alatt az öltözés és a pelenkázás is jobban ment, és rájöttünk, hogy nem is olyan törékeny egy kisbaba, mint amilyennek látszik. Az első otthoni fürdést végigordította, ( meg a következő kettőt is), amihez a mi bénázásunk is hozzájárult. Szörnyen aggódtunk, hogy utálni fogja, de ma már az az este fénypontja, imád lubickolni a vízben!

A pelenkázást először a kórházban próbáltam, egy tapasztaltabb szobatársam segítségével, kb. negyed óra alatt. Persze át is kellett utána öltöztetni, mert ügyesen belekentem a ruhájába a jó kis magzatszurkos kakit. :-) De a kislányom türelmesen tűrte a megpróbáltatásokat, ezért örök hála neki!

Az első éjszakán magunk mellé fektettük a bölcsőbe, de csak sírt. Megetettem, visszaraktuk, megint sírt. Ugyanezt eljátszottuk a kiságyával is, de ott sem aludt el. Végül a férjem mondta, hogy tegyük be magunk közé az ágyba (korábban ellene volt az együttalvásnak), ott végül elaludt. Az alvás még ma is gond, mert a kisasszony még mindig nehezen tesz különbséget nappal és éjszaka között, de már ez is alakul. Hajnalban mindig nálunk köt ki, szerencsére ez egyre későbbi időpontra tolódik. :-)

Így utólag el sem hiszem, hogy mennyire bizonytalan voltam eleinte! Mindent elfelejtettem, amit valaha is olvastam vagy hallottam babatémában, azért, hogy aztán mindenre magam jöjjek rá.

Örülök a kérdésednek, mert én még most is minden nap nosztalgiázok, sokat mesélek a kis Pöttömnek a kezdetekről, meg azokról a csodás hónapokról, amikor annyira vártuk Őt. Már 3 hónapos, de én még mindig sokszor érzem azt, hogy hihetetlen, hogy ez a tökéletes kis lény itt van velünk.

Boldog és izgalmas időszak előtt állsz, amihez sok boldogságot kívánok!