Nagyon szeretném, hogy bent legyen a Párom a szülésnél. Ő nem annyira. Ti jártatok így? Mi lett a vége?

Nos, én pont ilyen férfi vagyok, három hónapos gyönyörű kislánnyal, és szerintem hasznos tapasztalatokkal. Eszeveszetten hadakoztam az ellen, hogy gyermekünk születésének ilyen közeli tanúja legyek, részben az itt is felsorolt "nemfogtetszeniazasszony", sokvér, kórházpánik stb okok miatt. Sohasem szerettem a kórháznak még a levegőjét sem, műtétet még TV-ben sem bírok nézni, végül mégis benn voltam. Elmondom a történetem.

Amikor kiderült, hogy a párom szeretné ha benn lennék, én meg kifejezetten irtóztam a gondolattól, akkor beszélni kezdtünk az okokról. Nem csak arról, hogy én miért NEM akarok benn lenni, hanem arról is, hogy ő miért akarja, hogy benn legyek. Készen voltam mindenféle "ezoterikus" magyarázatra, meg a születés szentségéről történő handabandára, de egyáltalán nem ezzel állt elő az asszony. Bevallotta, hogy sohasem félt jobban semmitől, mint a szülés, hogy retteg attól, hogy ilyen kiszolgáltatott helyzetben idegen emberek állják körül, akik lehet hogy jól fizetett szakemberek (naná, hogy jól fizetettek...), de cseppet sem fogja érdekelni őket az ő félelme, a sírása, nekik az egészséges gyerek a gondjuk, nem az anya lelkének egyben tartása. Nem tudtam erre az érvre ellenvéleményt megformálni, kinek kellene ott állni és fogni a kezét, ha fél a nő, ha bekerítva és veszélyben érzi magát, mint a férfinak, aki ráadásul a poronty létrehozásában sem mondható ártatlannak?! Belementem, de megbeszéltük a szabályokat, és ez volt a második legjobb döntés. Megmondtam, hogy nem fogok fotózni, filmezni "kilövési oldalon" kukucskálni, köldökzsinórt nyiszitelni, semmi ilyesmit, mert erre nem vállalkozom. Vállalom viszont, hogy végig ott állok majd a fejénél, fogom a kezét, csendesen biztatom, és amennyire lehet vele küzdök. Előzőleg a szülésznő a szülés előtt pár héttel bevitt bennünket a szülőszobára, megmutatta, hogy hova kell a dolgaimat rakni, hol a büfé, a WC, hol zajlik majd maga szülés, én pedig pontosan és szégyenkezés nélkül megmondtam, hogy ebben az apás szülésben mit tudok vállalni, megkérdeztem, hogy pontosan hol lesz a helyem, miben tudok e határok mentén segíteni, és mit csináljak, ha mégsem bírom, vagy rosszul leszek (mondtam, a nyers húst se igen tudom megfogni...). Ez sokat segített, mert amikor végül szülni indultunk, akkor ezek nem voltak új dolgok, ez erőt adott. Sokat voltunk benne, mert a magzatvíz reggel elfolyt, az első fájások pedig délután 5 körül jöttek, de ez jó hangulatban telt, zenét hallgattunk, és újra végigvettünk mindent a szülésznővel. Így egyikünk sem félt vagy idegeskedett fél napnyit. Amikor orvos vagy szülésznő vizsgálta a párom, akkor kimentem, nem akartam ezt sem látni, amikor visszajöttem, akkor megérdeklődtem, hogy minden rendben van-e. A tényleges szülés alig negyedóra volt, ebben végig a párom fejénél voltam, csak a felhúzott lábait láttam, semmi mást, fogtam a kezét és összevissza beszéltem :). Az orvos instrukciókat adott, szólt, hogy kinn van a baba feje (én nem néztem oda), majd pár perc múlva előkerült a kislányom, akit az anyukája hasára tettek. Ez volt az egyetlen "véres" rész, a gyerkőc mázas volt és furcsa színű, anyukája is maszatos és nagyon kicsit véres lett tőle, de ez meg sem karcolta az ingerküszöböt. Mivel előre fixált volt, nem vegzáltak a köldökzsinórral. Végig ott maradtam és beszélgettünk, amíg a páromat el nem vitték, a megőrzőben találkoztunk megint, és kis időt hármasban töltöttünk. Aztán átvitték az újszülött osztályra és én mehettem haza meginni valami erőset és végigtelefonálni az egész rokonságot. Nem láttam semmi durvát vagy nagyon felkavarót a gyereket leszámítva, de az érzelmileg akkor is fejbeveri az embert, ha a procedúrát nem belülről szemléli. Az asszonyt nem láttam "szétnyitva", "szétvágva", stb, mégis nagyon hálás volt, hogy vele voltam. Amikortól már lehetett, a legnagyobb örömmel szexeltünk, egy percre se kísértett a szülés, mert ebből a szögből amúgy sem láttam semmit. Azért írtam ennyi és nőknek ilyen nyilvánvaló dolgot, hogy megmutathassák esetleg a párjuknak. Ha így csináljátok srácok, akkor nem lesz para, és legalább saját szemmel látjátok, hogy az orvos/szülésznő megdolgozik a pénzetekért...

Oki, örülök, ha segíthettem. Ha kérdésetek lenne, akkor nyugodtan... Még annyit, hogy az izgalmak lecsillapítására kiváló volt a tejfakasztó-buli, ahova szinte minden haverom eljött (előre foglalt egyikük egy kiskocsmai asztalsort estére), és mindenkivel koccintottam, naná, hogy a gyerek fotóját mutogattam, és kicsit kiütöttem magam, de ez bőven belefért a nagy örömködésbe. Már így is anyagiasnak tűnök, hogy ilyeneket írok, de az első sört vagy bort én álltam, így is megúsztam 8-10 ezerből. Szóval ezt az eljárást, mint a poszttraumás stressz egyik kezelését merem ajánlani, főleg, hogy néhány hétig ezután nem nagyon él az emberfia társasági életet...

Olvastam, hogy preventíve próbált valaki szülésvideókat nézetni. Nálunk ez nem volt elvárás, de egyik este egyedül azért kerestem valami ilyesmit a neten, kb fél szemmel bírtam nézni, talán fél percig, aztán hagytam a fenébe. Nem túl hősies, de ez van, ahogy mondtam irtózom az ilyesmitől. Ha valaki hasonlóan érez, akkor is ajánlom a fentiekben leírt eljárást apás szülés esetére, simán kibírható...