Van itt olyan, aki inkább csodának élte meg a gyerekszülést, mint fájdalmas szenvedésnek?

Ahhoz képest, hogy a kérdező szép szüléstörténeteket kért, itt is akad némi horror... Pedig éppen ezektől van, hogy sok kismama az első szülése előtt bepánikol.

(Na ez volt a lepontozható hozzászólásom, és most következhet az én történetem!:))

szerintem a gyerekSZÜLÉS nem csoda, hanem véres, fájdalmas, horror. Nem vagyok vallásos, de ez a Bibliában is így van leírva. És el nem tudom képzelni mit lehet ezen csodaként megélni.

A gyerekSZÜLETÉSE viszont csoda, illetve maga a fogantatás, fejlődése akár az anyaméhben, akár az életben, fantasztikum.

Már sok helyen leírtam, hogyan született a manóm. Első baba, félig-meddig baleset eredménye (tervben volt, de későbbre), így aztán "kész tények elé lettem állítva", 9 hónap múlva szülni fogok, anya leszek.

Én bolond, rengeteg szüléstörténetet olvastam, "elképzelhetetlen fájdalmakról", "több órás, néha több napos szenvedésről". Nem csoda hát, ha rettegve vártam a saját szülésem napját...

Túlságosan féltem. A babám megérezte, és úgy döntött, inkább bent marad. 5 nappal hordtam túl, mikor befektettek, és 8 nappal, amikor végül beindítottak. Úton a szülőszobára egy frissen szült anyuka utánam szólt: "Nem irigyellek!" Sírva fakadtam, nagyon féltem...

Bekötötték az oxytocint, rám kötötték a fájásmérőt, burkot repesztettek. Aztán vártunk... Több órán keresztül gyakorlatilag semmiféle fájást nem éreztem, pedig állítólag szépen tágultam. Unatkoztam, éhes voltam, mert reggel már nem engedtek enni. Faltam a szőlőcukrot, és Apával meg Nagyival együtt vártunk, de fél napon át nem történt semmi. Végül infúzióval a karomon kiengedtek sétálni, majd nagy fejvakarások közepette, hogy miért nem "fájok" még, betettek egy kád vízbe. Némi szakaszos, menstruációs görcshöz hasonlatos hasfájáson kívül mást még mindig nem éreztem.

A vízben aztán ellazultam, és a párom valamit megérezhetett, mert egyszerre haza akart szaladni pelenkáért. :) Megijedt, bepánikolt, tudta, hogy hamarosan szülünk! ("Dehogy szülünk!"- gondoltam én. "Előbb még át kell élnem azt az "elviselhetetlen fájdalmat"!") A szomszéd szobából ekkor már hangos kiabálás hallatszott át - a mellettem vajúdó lány az utolsó szakaszba lépett. Borzasztó volt hallani, ahogyan kiabál, olyan volt, mintha valóban kínoznák...

Ekkor azonban megszületett a pici lánya. Hangosan felsírt, és abban a pillanatban én is sírva fakadtam. Egyszerre megértettem, hogy a szülésnek ez a módja: fájnia kell, mert amíg nem fáj, addig nem bújhat ki a kisfiam, amíg magamat féltem, addig Ő nem fog elindulni...

Megsimogattam a pocakomat. Halkan azt suttogtam: "Már nem bánom, ha fáj is, csak bújj ki végre, mert nagyon szeretnélek már átölelni! Segíts nekem, és én is segíteni fogok neked!"

Hihetetlen nyugalom szállt meg - és a következő percben úgy éreztem, szétszakad a hasam a fájdalomtól. De mire átadhattam volna magam az érzésnek - elmúlt. Pár perc múlva újra belenyilallt, majd újra elmúlt. De ekkor én már örültem neki, mert megértettem, hogy minden fájás közelebb visz a kisfiamhoz.

A szünetek a fájások közt egyre ritkultak. De minden szünet olyan volt, mint "lebegni" - nem voltam a kórteremben, hanem valahol bent jártam, bent a kisfiamnál. Csak Rá figyeltem, és készültem az újabb fájásra.

Egyszerre csak, minden átmenet nélkül átcsapott a fájdalom valami más érzésbe. Valami egészen intenzív, hihetetlen érzésbe. A testem önálló életre kelt, és éreztem, a pocakom albérlője útnak indult odabent. Kiáltanom kellett, mert ekkora energiát nem tarthattam vissza...

Ugyanúgy kiáltottam, mint a másik kismama nem olyan régen, előttem. Akkor nagyon ijesztőnek tűnt az a hang, pedig nem a fájdalom szülte, hanem az a hatalmas erő, amely képessé teszi rá a nőket, hogy megszüljék a gyermeküket. Erőltetnem kellett magam, hogy az energiát ne kiabálásra, hanem a kitolásra fordítsam. Két nyomási szakasz között itt is volt szünet, ekkor pihenhettem.

Fárasztó volt. A rám kötött gépen a szívhang egyszerre lelassult: a kicsikém átküzdötte magát az első nagy akadályon. Már majdnem kint volt, és nekem gátat vágtak.

Ez volt a szülésem legfájdalmasabb része. Mintha nem is kaptam volna érzéstelenítőt! Igaz, csupán egyetlen pillanatig tartott, és már azt mutatta: hamarosan vége.

Fáradtam, de a párom biztatott. Mintha lefutottam volna a Maratont, és mégis, még mindig volt bennem tartalék! Aztán egyszerre megszólalt Apa: "Már félig kint van, fel ne add!"

És akkor ott volt Ő. Hangosan sírt, csupasz kis béka volt, és az egész napi történéseket egyetlen gesztusba rendezte: lepisilte a dokit. :) Aztán kitisztogatták a légzőjáratait, és a hasamra tették. Körülöttem pedig elolvadt a világ.

Sírtam, nevettem, megőrültem, elrepültem, és abban a percben végérvényesen elveszítettem a szívem egy jókora darabját. Az a meztelen, meleg kis test, az a tökéletes, formás kis béka örökre elrabolta tőlem, hogy attól fogva Ő uralkodjon az életemen. Ha elém hordja valaki a világ összes kincsét, az is csak egy rakás kavicsnak tűnt volna akkor... Az életem végérvényesen megváltozott.

Két óra múlva Ő frissen fürdetve, felöltöztetve, én pedig összevarrva, farkaséhesen, de a saját lábamon hagytam el a megfigyelőt. Egy ágyas szobát kaptunk, és én nem adtam ki Őt többé a kezemből. Amikor éhesek voltunk - ettünk, amikor fáradtak voltunk - aludtunk. Sokat csodáltam álmában, és még mindig alig hittem el. Nem értettem, mivel érdemeltem ki Őt?

Azóta már 3 és fél éves. Rengeteg dolgot tanított nekem. A szeretet pedig, amit érzek iránta, bár azt hittem, ez már lehetetlen, de még tovább mélyült. Készül már a tesója is, én pedig félek. De nem a szüléstől, hanem attól, hogy vajon mi marad majd a szívemből, ha az a másik is, aki még meg sem fogant szintén elveszi a maga részét belőle...

Igy van,az első nagyon jól írta.

Nekem 14,5 óra volt összesen,másfél óra volt csak a kitolási szakasz,hát bevallom nekem az volt a csoda,hogy még bírtam szuflával,és akkor mikor túl lettem rajta.Magam sem hittem el már a végére hogy túl vagyok rajta.Mind ettől függetlenül,minden fájdalom ellenére,alig várom,hogy újra babát várjak:)

Fájdlmas szenvedés közben bekövetkezett csodának.

Maga a szülés amikro még tart,lehet nagyon fájdalmas,és érezheted azt hoyg "mindjárt belehalsz",de attól még ez egyben egy csoda is.

Én pont ezt a kettősséget éreztem akkor is és érzem a mai napig is.

Sosem gondoltam hoyg nem fog fájni,és sosem tagadtam utólag sem hogy nagyon fáj: de közben meg egy csoda,és ettől a fájdalomtól függetlenül csodaként éltem meg akkro is és azóta is így gondolok rá.